Vasárnap este elkezdődött a National Geographic Géniusz-sorozatának második, Picassóval foglalkozó évada, amely olyan felvezetést kapott szerte a világon, ami nemhogy dokumentumfilmnek, de mozifilmnek se nagyon jár. Az első kérdés ebből adódik: mi lehet a műfaja a sorozatnak?

Szappanopera, ha tippelnünk kell, annak minden erényével és hátrányával. Egy doku-csatorna vetíti, de egy filmsztár a(z egyik) címszereplő: a festőhöz hasonlóan igéző szemű, mokány spanyol Antonio Banderas. Festészetről gyakorlatilag nincs szó a sorozatban, legfeljebb pár kortárs festő neve hangzik el (Degas, Lautrec, Cézanne), technikáról, stílusról többet mond a felülmúlhatatlan Picasso kalandjai, legalább az almás jelenetben, amikor nyomon követhetjük, hogyan lesz az impresszionizmusból kubizmus. (A sorozat rögtön egy vajúdással kezdődik: jelentkezzen, akinek nem a svéd klasszikus jut egyből az eszébe!)

„Egy nap a festményeiddel lesz tele a Prado” – hangzik a bíztatás a szülői házban, majd ráfordulunk a nőket egymással kijátszó, már erősen őszülő festőre, és lényegében ez is marad a legfontosabb szál: hogyan vergődik egyik kapcsolatból a másikba, de főleg hogyan él vissza a nők érzelmeivel, hogyan nyit és zár kapcsolatot egy-egy portréval. E jelenetek közé ékelődik egy-egy arra járó galamb vagy egy bikaviadal – Picasso életének legnagyobb toposzai, az igazi magas labdák. Vagy közhelyek.

Annyi a váltás a filmben, hogy el lehet gondolkodni, kinek is szól, feltételezi-e a sorozat, hogy a néző ismeri a művészt. Ha nem ismeri, ebből legfeljebb életrajzi elemeket tudhat meg (kapcsolatok, gyerekek, a Párizst megszálló nácikkal való konfliktusok), de hogy mit festett és miért, annak a megismerésére ez a sorozat teljesen alkalmatlan. Aki pedig jól ismeri Picasso életművét (és nyilvánvalóan az életét), az tíz perc után átkapcsol.

Az a legnagyobb baj, hogy a készítők nem vették őt komolyan. Amikor a Guernicáról azt képesek közölni, hogy az alkotói válságban szenvedő művész (hiszen elvállalta a megbízást, de sosem látott háborút) attól kap ihletet, hogy Dora Maar és Marie-Therese Walter összeverekszik a szőnyegen, így kaján vigyorral nekiáll repülő testrészeket festeni, nem csak az életműről, hanem az egész spanyol forradalomról, annak minden áldozatáról mondanak szomorú ítéletet.

E sorozat és egy tényleg jó dokumentum- vagy fikciós film között nagyjából akkora a különbség, mint a látogatóközpont és a múzeum között. Lehet, hogy megvan a funkciója, de azért ne tévesszük össze!