Vas Istvánról kiállítást rendezni nem könnyű feladat. Nem tanítják, nincsenek versei, amiket egy részlet alapján sokan felismernének, talán nem is része az általános műveltségnek – jelentsen ez ma bármit is. Viszont megírta az életét, sőt, a 20. századi irodalom- és művészettörténet zömét olvasmányosan, izgalmasan és érzékenyen. Élete nagy részét egy képzőművész mellett élte le, aki mindezt rengeteg humorral és empátiával illusztrálta, majd az elakadt elbeszélést folytatta ott, ahol Vas abbahagyta.
A szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum főépületében, viszonylag kicsi térben látható Szilágyi Zsófia Júlia világosan tagolt, gazdag, Vas István életét és életművét bemutató Az idő metszeteiben című kiállítása. A helyszín kiválasztását indokolja, hogy a költő sorsfordító emlékei kötődtek a településhez, nem mellesleg itt ismerkedett meg Szántó Piroskával, akivel itt is kötötte harmadik házasságát, és évtizedekig töltötték a melegebb hónapokat a régi zsidó temető mellett vásárolt telken felépített nyaralójukban. (Akkor még nem Hold utcának hívták, később igen, állítólag az ő kérésükre.) A tárlat három részre tagolódik: az írót, a költőt és a műfordítót mutatja be, a termek bal oldalán a művekre, jobb oldalán az életrajzi elemekre és tárgyi emlékekre építve.
Vast a Nyugat harmadik nemzedékéhez sorolják, indulását mégis inkább Kassákhoz kötjük: őszinte és kíméletlen emlékezései megmutatják, Kassák hogyan vetett árnyékot fiatal követőire, akik aztán eltávolodtak tőle, hogyan bánt a nőkkel, hogyan viszonyult pályatársaihoz. Nevelt lánya, a tragikusan fiatalon elhunyt táncművész, Nagy Etel mellett Vas a többieknél is többet kapott belőle. Az Eti halálát követő gyászból a saját életének mentése hozta vissza, újabb szerelem, munkaszolgálat, a barátokért való aggodalom. A világháború éveire az Azután című regényében emlékezik: Radnótira, a munkaszolgálatra, Szentendrére, Örleyre, a legjobb barátra, Ottlikra, aki bújtatta, Marikára, aki mentette, Piroskára, akitől már nem tudott többé elszakadni. Kettejük történetét Szántó Piroska rajzolta, festette és írta tovább.
Vas jól élt a háború után, kiadói szerkesztő és ünnepelt költő, foglalkoztatott műfordító, Aczél közeli barátja (aki álnéven felbukkan az Azutánban is), Gróza Péter (később: Várkert) rakparti lakásukban, szentendrei házuk kertjében látja vendégül kortársait és követőit, musicalt ír (Egy szerelem három éjszakája) és sokat utazik. Rengeteg fotó, levél, irat maradt Szántó Piroska hagyatékában, melyet még életében a Szombathelyi Képtárnak ajándékozott (ma a Savaria Múzeumhoz tartozik), nem beszélve a képes „tudósításokról”, Szántó ugyanis élete során szellemes karikatúrákkal, képregényekkel rögzítette élményeit, a keze ügyébe eső tömbökre, lapokra, levelek széleire – ezek közül több is látható a kiállításon, Vas életének illusztrációjaként. Versekkel teleírni falakat nyilvánvalóan értelmetlen, de versek nélkül költőt bemutatni lehetetlen. Kreatív megoldással lapozható „slejfniken” lehet böngészni a tematikusan válogatott művek között.
Az egyik térben egy kisebb enteriőr idézi meg a budai lakás hangulatát, a sajnos nem működő emléklakásból ideszállított íróasztallal és személyes tárgyakkal. A plafonról logó búrák alatt pedig eredeti nyelven hallhatók azok az irodalmi művek, amelyeket Vas fordított, német, francia, angol nyelvről. A világirodalom lényegét ismerjük Vas tolmácsolásában: többek között Moliére-t, Shakespeare-t, Schillert. Úgy gondolta, és meg is oldotta: a lefordított drámáknak, regényeknek, verseknek magyar műként is működniük kell.
A kiállítás Vas munkanaplójával indul és zárul (mivel ugyanott kezdjük és hagyjuk el a teret), benne 1991. december 16-án Szántó Piroska kézírásával: „Pista meghalt”. De nem jövünk el üres kézzel: a hengerbe sodort versek közül véletlenszerűen választhatunk egyet, magunkkal hozhatunk egy emléket. E sorok írójának ez jutott: „Az átszellemült éjben, a kicsi házból, / Amelybe én egy kapcsolót sem szereltem, / A villanyfény a hársfára csapódik…”
Mi más, mint Szentendre…
A kiállítás szeptember 25-ig tekinthető meg.
