Éppen 15 éve annak, hogy fürdőruhára vetkőztette az írókat a Petőfi Irodalmi Múzeum, egy fotókiállítás erejéig: olyan fényképeket mutatott be, amely a nyaraló, többnyire strandoló írókat ábrázolta. A mostani válogatás földrajzi szempontból szűkíti (Balaton), a viseletet tekintve viszont kiterjeszti a témát, hiszen Szigligeten, Balatonfüreden, Sajkodon, Tihanyban számos pihentető elfoglaltság akadt az írók számára, a fürdésen kívül.

A három egységből álló kiállítás erősen az északi partra koncentrál, ám mivel támogatóként, közreműködőként Balatonfüred önkormányzata is feltűnik, a válogatás azonnal érthetővé válik. Az első egység a szigligeti alkotóház világába enged betekintést, a második a Füreden élő Lipták Gábor vendégeket bőven fogadó házának világát mutatja be, a harmadik pedig azokat a nyaralókat veszi sorra, amelyeket az ötvenes évektől az írók vásároltak a Balaton-felvidéken. Való igaz, írókból – 1945 után – több volt az északi parton, köszönhetően elsősorban Szigligetnek és Liptáknak, a déli partot a két világháború között kedvelték (elég csak a siófoki Vitéz-panzió vendégeire gondolni), ezt követően pedig inkább a színészek választották nyaralóhelynek – de ez már egy másik kiállítás témája lehetne…

A MúzeumCafé tavaly őszi Kert száma nagyobb terjedelemben foglalkozott a szigligeti Esterházy-kastély és arborétum írói alkotóházzá válásának folyamatával. A PIM kiállítása kapcsán érdemes felidézni a kezdeteket.

„Hogy kinek a választása volt a szigligeti Esterházy-kastély, kinek a szeme akadt meg a sok-sok államosított vagy magára hagyott kastély közül éppen ezen az épületen – vagy a hozzá tartozó parkon –, nem tudjuk. Az érdem viszont, hogy a kiválasztást tettek követték, mindenképpen Bölöni Györgyé (1882–1959), akit 1950-ben a hollandiai nagyköveti posztról rendeltek vissza az Irodalmi Alap vezetői pozíciójáért. A ma leginkább „Ady barátjaként” emlegetett egykori újságíró, irodalomtörténész és politikus valóban rendelkezett olyan kapcsolatokkal és tekintéllyel, amely a legmagasabb vezetői székekig ért. A művészek nyugdíjazási, segélyezési problémáival foglalkozó művészeti alapok létrehozása szovjet mintára történt: olyan, viszonylag független intézmények ezek, amelyek egy komoly problémát, ezzel együtt a megoldás felelősségét is átveszik az államtól. A Népművelési Minisztérium 1950-ben három alapot hozott létre, a képzőművészek, a zeneművészek és az irodalmárok számára. Elsőként az Irodalmi Alap létesült az év októberében, nyolc feladatkörrel: előlegek, ösztöndíjak, tanulmányi segélyek, alkotóházak fenntartása, üdülési lehetőség biztosítása, baleset vagy betegség esetén a család segítése, nyugdíjak folyósítása és a szerzői jogok védelme. A vezetőséget a minisztérium az Írószövetség részvételével jelölte ki, az igazgatót pedig maga a miniszter – vagyis igazából minden Darvas Józsefen múlt, aki az ötvenes években egyszerre töltötte be az Írószövetség és a minisztérium vezetői pozícióját.

Az írók ekkor saját alkotó- vagy üdülőházzal nem rendelkeztek, az újságíró-szövetség tizenkét szobás visegrádi üdülőjében béreltek számukra szobákat, majd a szomszédos Nagy Bódog-féle nyolcszobás villát adta át a Népgazdasági Tanács az Irodalmi Alapnak, kifejezetten alkotóház céljából. (Nagy Bódog egykori huszárezredes 1948-ban még kisgazdapárti országgyűlési képviselője volt Visegrádnak, 1950-ben államosították minden birtokát, őt magát kitelepítették, 1960-ban bekövetkezett haláláig segédmunkásként dolgozott.) Üdülő is kellett az íróknak, erre pedig a révfülöpi Gál Andorné-féle villát választották ki. Az Irodalmi Alap iratanyagában később néha még szóba kerül Visegrád, de Révfülöp már nem (1955-ben törölték a beruházást): 1952-től már szinte minden alkotó- és üdülőházi kérdés Szigligettel kapcsolatos, ekkor kerül az egykori Esterházy-birtok a harmincnégy helyiséggel rendelkező kastéllyal – szintén a Népgazdasági Tanács jóvoltából – a Mezőgazdasági Minisztériumtól az Irodalmi Alaphoz. Jól látszik, hogy a visegrádi és a révfülöpi összesen húsz szoba nem elégítette ki az írók igényeit. Bölöni 1952-ben írt jelentésében olvasható: „Darvas József írótársunk, mint az Írószövetség elnöke és mint közoktatásügyi miniszter is megígérte ebben a kérdésben a támogatását. Éppen a tegnapi nap folyamán újra beszéltem vele és kértem, hogy Apró elvtársnál hasson oda, hogy a SZOT rendelkezésére álló épületek közül jelöljön ki végre egy nekünk megfelelő olyan objektumot, amelyik minden tekintetben alkalmas lesz, hogy ott alkotóházat rendezzünk be. Ezt a kérdést az év első évnegyedében feltétlenül meg kell oldanunk, hogy a következő hónapok alatt az új alkotóház megkezdhesse működését és a visegrádi házunk felszabaduljon üdültetés céljaira.” Pár hónappal később: „Az írótársadalom hálás köszönetét kell kifejeznem Révai József miniszter elvtársnak azért a segítségért, mellyel az Irodalmi Alapnak a szigligeti Esterházy kastély alkotóház céljaira való megszerzését lehetővé tette.”

A Szigligetről monográfiát is író művészettörténész, Koczogh Ákos (1915–1986) szerint Jankovich Ferenc, Veres Péter vagy Erdei Ferenc szemelhette ki a kastélyt, Bölöni pedig Bodnár József író és minisztériumi ember társaságában 1952 júliusában tekintette meg a helyet – ahol ekkor téeszkönyvelőket képeztek – és kérte Révait, hogy járjon közbe az agrártárcát vezető Erdeinél az ingatlan ügyében. Ettől kezdve gyorsan zajlottak az események, legalábbis tényleg hamar, néhány hónapon belül írók laktak az épületben, ám még évekig tartott, mire valóban megfelelő körülményeket tudtak biztosítani a minden bizonnyal lepusztult állapotú épületben és parkban. Tizenkét teherautónyi bútort és berendezési szőnyeget vásároltak és szállítottak le Bölöniék, így az első szemlétől nem egészen egy év múlva, 1953. június 16-án megérkezhettek az első vendégek – köztük Koczogh Ákos debreceni egyetemi tanár.

Ahogy Visegrád, úgy Szigliget is jutalom volt az írók számára, szó szerint: a jelképes önköltségen felül az alkotóházban elvégzendő munkatervet is el kellett fogadtatni, csak akkor járt a beutaló; majd az elvégzett munkát, a megírt íveket kiadói lektor minősítette – előfeltétele volt a pozitív elbírálás a következő évre szóló igény elfogadásának. A szigorú feltételek mellett voltak szociális érvek is, hogy valaki beutalóhoz jusson, például ha a lakáskörülményei egyébként nem feltétlenül feleltek meg az alkotómunkához, de hosszabb időre (két hónapnál tovább) és megfelelő minőségű irodalmi szöveg bemutatása nélkül ezt a kártyát sem lehetett kijátszani. Az első év tanulságait levonták, és önkritikát gyakoroltak: „Nem mérlegelte mindig megfelelően az Alap, kiknél indokolt elsősorban az Alkotóházba való beutalás. Semmi komoly indok nem volt Dégh Linda, Palotai Erzsi, Székely Katalin, Vázsonyi Endre beutalására. Helytelen az is, hogy pl. legtöbb időt Rubin Szilárd /68 nap/, Vihar Béla /68 nap/ és Dénes Zsófia /59 nap/ töltöttek az alkotóházban. Jóllehet ezeknek nem a legjobbak a lakásviszonyaik, mégsem indokolt, hogy gyenge írók részesüljenek a megkülönböztetett juttatásban.” (A Dégh Linda etnográfus – Vázsonyi Endre meseíró házaspár 1964-ben az Egyesült Államokban telepedett le. Palotai Erzsi ekkoriban inkább műfordítóként, Vihar Béla a minisztériumban a nemzetiségi ügyek referenseként dolgozott, Rubin Szilárd elismerésére még évtizedeket kellett várni, Székely Katalin neve íróként valóban nem maradt fenn az utókorra. Az életművét az Ady Endrével való kapcsolatára építő Dénes Zsófia ekkoriban nem publikált. – a Szerk.) Szintén az első beutaltak között volt 1952-ben Kolozsvári Grandpierre Emil, akinek így módjában volt végighallgatni Veres Péter megnyitóbeszédét is.1953 nyarán Déry Tibor, Galsai Pongrác (ő meg is írta Rákosi Mátyás szigligeti látogatását) is igénybe vette a házat, a következő években alkotott itt Füst Milán, Németh László, Kassák Lajos, Tamási Áron – ellenük nem volt minőségi kifogás.

1951-ben 88, 1952-ben 99, 1953-ban 82 író dolgozott Visegrádon, 2065, 2028, illetve 1738 napot töltve alkotással (!), 1953-ban Szigligeten öt író összesen 73 napot alkotott. 1954-ben még mindig a jóval könnyebben megközelíthető és nyilván jobb állapotú visegrádi házat preferálták az írók, ha alkotómunkáról volt szó (125-en mentek Visegrádra és 96-an Szigligetre), de üdülőként már Szigliget volt a kedveltebb (123 a 65 ellenében). Érdekesség, hogy a MÚOSZ-szal való szerződés értelmében 1954-ben 164 újságíró járt Szigligeten nyaralni, több, mint amennyi Visegrádon (127).

A gyors munka nem oldotta meg a kastélyépület szigetelését, folyamatosan akadtak problémák a vízvezetékkel, az alkotóház nyelte a pénzt. 1953-ban Bölöni éppen Szigligeten tartózkodott egy megbeszélésen, amikor a Vízvezetékszerelő Vállalat dolgozói egy elfalazott részletre bukkantak a föld alatt. A tér megnyitása után egy tizenöt méter hosszú folyosó nyílt meg, a grófné által el nem szállított bútorokat, szőnyegeket, iratokat, porcelánokat rejtve. Ezekről jegyzőkönyv készült, Bölöninek pedig szándékában állt kiigényelni a porcelánokat az alkotóház számára – legalábbis az egyik beszámolója szerint. Folyamatosan zajlott az épület rekonstrukciója. Egy 1956 első felében írt jelentés szerint „a belső átépítés befejeződött. Külső tatarozó munkák vannak hátra. A Tervező Intézet újra lenn van a központi fűtés megjavítása végett. A ház szépnek látszik, hogy mennyire lesz jó, az később derül ki. Kisebb bajok jelentkeznek, salétromos tégla beépítése miatt átüt a salétrom, az ajtók friss fából készültek, a hézagok támadnak, a csapok csepegnek stb.”. A június 1-jére tervezett újbóli átadás helyett 1956. június 26-án sikerült megtartani a második megnyitót. Az épület legendás gondnokát, Sós Rezsőt az Alap a visegrádi üdülőből hozatta ide, a kétméteres, termetes ember számos írói memoárban szerepel.

Néhány hónappal később már az alkotóház bezáratására is volt kísérlet: Földeák János, az Alap igazgatóhelyettese emlékezése szerint a Tapolcai Járási Tanács ülésén 1957. április 9-én Rigó József tanácselnök felvetette, hogy mivel a házat az írók nem veszik igénybe, az októberi események idején ott tartózkodók pedig részt vettek forradalmi cselekedetekben, ha egészségügyi célra nem alkalmas, úttörőtáborként működjön tovább az egykori kastély. „Politikai szempontból sem ajánlatos, hogy az íróknak a járásban alkotóházuk legyen” – mondta Rigó. Az október végén éppen Szigligeten tartózkodó Földeák beszámolt arról, hogy szigligetiek felkeresték Sós Rezső gondnokot, aki mellesleg a község párttitkára is volt egyben, hogy a faluban sok a részeg (éppen tartott a szüret), felajánlják, hogy megvédik a házat a forradalmi hevületben történő betöréstől, kifosztástól, nők és főleg a párttagok bántalmazásától. Valóban, az írók éjszakánként csoportokban őrt álltak, Sós pedig tényleg aggódott, főleg magáért. A lelkes helyiek innen telefonáltak a tapolcai járási forradalmi bizottságnak, hogy a nyugalom érdekében Szigligeten is alakíthassanak bizottságot, majd felkérték a házban tartózkodó Németh Lászlót, hogy mondjon beszédet, de ő betegségére hivatkozva nem vállalta. Október 31-én és november 1-jén minden vendég távozott az alkotóházból. Rigó tervét pedig – mint tudjuk – elutasították.

A korai időszakban valóban voltak kihasználatlan időszakai az intézménynek, Dér Endre író visszaemlékezése szerint 1953 novemberében, mikor Bölöni biztatására Szigligetre ment, a kastélyban rajta kívül csak Fényes Szabolcs és Romhányi József lakott, hozzájuk csatlakozott később negyedikként Barcza Gedeon sakknagymester. Később egyre többen jöttek más művészeti ágak képviselői közül, akadémikusok is, amíg létre nem jött az MTA erdőtarcsai üdülője.” (Gréczi Emőke: Az irodalom kertje – A szigligeti alkotóházról és arborétumról)

A Balatoni nyár. Írófényképek az 1950-es, ’60-as, ’70-es évekből című kiállítás szeptember 16-ig látható a Petőfi Irodalmi Múzeumban.