Ezekben a hónapokban tűnik el végleg a föld színéről a Kádár-kor egyik ikonikus balatoni épülete, a balatonszéplaki Hotel Ezüstpart, egykori SZOT-üdülő, amit a helyiek csak „tojáskeltetőként” emlegettek. Egy korszak lezárul, de feltehetően elkezdődik egy új: az 1957 és 1989 közötti évtizedek balatoni építészetének kutatása és értékelése. Ennek egyik látványos bizonyítéka a Lechner Tudásközpont most nyílt és szeptemberig látható Strandszezon című kiállítása, amely a vonatkozó tervezővállalatoknak az archívumban őrzött fotóiból válogat, utalva az építészeti szempontból különleges és meghatározó épületekre – ha léteznek még, ha nem.
A kiállítás első terében (ami „kertmozi” is egyben, szúnyogok nélkül) a nagyobb kikötők archív légifelvételei láthatók: mindegyik ebben az időszakban nyerte el lényegében ma is létező, vagy mára alig módosított formáját, hiszen egy komolyabb felmérést követően a növekedő igényekhez kellett szabni a partot, alkalmassá tenni a mind több séta- és vitorlás hajó fogadására, indítására, a nádasok helyett körbekövezni, a strandok kialakításának érdekében.
A folyosórészen az egyes nagyobb városok komolyabb építészeti beruházásait mutatják a tablók, alatta néhány kedves hangulatfestő tárggyal (strandpapucs, bőrönd stb). Balatonalmádiban a mára erősen modernizált Pannónia (más néven Auróra) étterem (1964, Raáb Ferenc – KÖZTI) volt az első „modern” épület, amely szinte lebeg a part felett, ráadásul télen is működött. Ugyanekkor alakították ki a hatalmas területű központi parkot (Tiry György – KÖZTI), kiszolgáló épületekkel, motelekkel, stranddal, sportligettel.
A tihanyi móló hajóváró „gombái”, az idegenforgalmi iroda héjkupolája, a hajóállomás épülete, mind a balatoni látkép elmaradhatatlan elemei voltak a hatvanas évek elejétől (Bérczes István – KÖZTI, Szittya Béla – IPARTERV, Benkhard Ágost és Dianóczki János – UVATERV), mára alig maradt belőle valami.
A badacsonyi Poharazót az Urbanista blog nemrégiben a Balaton legmenőbb kocsmájaként emlegette. Ugyanaz a Callmeyer Ferenc (IPARTERV) tervezte, aki a Tátika éttermet ugyanitt és a tihanyi Rege cukrászdát az apátság oldalában (a nem kevésbé jelentős Hableány a KÖZTI-s Raáb Ferenc munkája) – aki jót akart magának a magyar tengernél, biztosan beült mindegyikbe. A Poharazót felújítják, a Tátikát műemlékké nyilvánították (így legalább megmarad, még ha a nevét sajnos el is vesztette), a Rege teraszán – fagylaltkehellyel a kezünkben – még mindig nézhetjük a panorámát, ami azóta egy völgyhíd látványával is kiegészült.
Az 1958-as világkiállításon könnyűszerkezetes motelekben szállásolták el a turistákat. Ezekből az ideiglenesen összerakott motelekből vásárolt néhányat Magyarország, és állított fel például Balatonföldváron és Siófokon. Földváron a hozzá kapcsolódó Motel étterem (Varga László – UVATERV) ma is megvan, Siófokon pedig épületkomplexummal, a Vénusszal egészítették ki (Földes Lajos – IPARTERV) 1959 és 1961 között. Siófok az, ahol annyira komolyan vették a beruházásokat, hogy szobrokat, domborműveket is rendeltek bele, ebből főleg a szállodasor csak archív fotókon fellelhető Gádor-kerámiai hiányoznak a legjobban. Viszont az 1962 és 1966 között épült Balaton, Lido, Hungária és a felhőkarcolónak számító Európa ma is megvan (Polónyi Károly, Czigler Endre – IPARTERV), kissé korszerűsítve – az egyiken az erkélyeken (mellvéd gyanánt) napelemek védik meg a turistát a zuhanástól, rettenetes megoldásként. Annak idején a Petőfi sétánynak ez a részlete volt maga a luxus, hiszen az Európa tetején például gigantikus tetőterasz kápráztatta el a nyugati turistát, a szállodák között és aljában pedig olyan dolgok működtek, mint a legmodernebb elektromos tekepálya vagy a dollárbolt, amiben – vajon miért – Siófok teljes lakossága tudott vásárolni dobozos sört. Viszont a MÚOSZ űrkorszakos üdülőcsoportját (Márton István – LAKÓTERV) néhány éve, a már említett SZOT-üdülőt (szintén Márton István) pedig ezekben a hónapokban bontották el, így most több újépítésű apartmannal és kevesebb csodával várja Széplak (Siófok ezüstpartja) az arra járót.
A csodás villanegyedeket 1957 után vállalati üdülőkké alakították, közéjük épített könnyűszerkezetes motelekkel, majd az így a rendszerváltásra lelakott, lepusztult épületeket lerombolták vagy a felismerhetetlenségig átépítették a kilencvenes évek igénytelensége szerint. Most egy új korszak zajlik, a hatvanas évek nagyberuházásainak emlékeit – kevés kivétellel – hagyják magukra vagy pusztítják el, hogy legyen hely az új apartmanház negyedeknek. Egy kutatóközpont mást nem tehet, mint hogy megőrzi, rendszerezi és megosztja a korszak dokumentumait, ahogy ezt a Lechner Tudásközpont teszi, ezen a kiállításon és az egyre több, nyilvánossá tett fotóval a honlapján.
