Taktikát váltott „a festők városa”, és nem bezár a hideg hónapokra, hanem kiállításokat, sőt, múzeumot nyit a tél beköszöntével – négy kiállításért már mindenképpen érdemes meglátogatni Szentendrét. Vajda Lajos és Júlia, az újranyitott Kmetty Múzeum, és azoknak, akik még nem látták, az újrarendezett Czóbel a választék, egyetlen belépőjeggyel és pár percnyi gyaloglással.

Lapunk néhány éve még arról írt, hogy a Ferenczy Múzeum állandó kiállításai, a kismúzeumok szomorú állapotban vannak, ha láthatók egyáltalán, beköszöntött a kismúzeumok alkonya (lásd még: Pécs), a hetvenes években baráti alapokra (Aczél György és a művészek, Kovács Margittól Barcsay Jenőig) felépített rendszer fenntarthatatlan. A szentendrei – akkor Pest megyei – múzeum volt az első az országban, ahol bevezették a téli zárva tartást, felhívva a figyelmet a helyzet tarthatatlanságára, a hiányzó pénzt ugyanis sem a városvezetés (akkor nem is volt a feladata, bár megtehette volna), sem a minisztérium nem kívánta akkor pótolni.

Ehhez képest ma úgy áll a dolog, hogy novemberben – dicséretes bátorsággal – megnyílt Vajda Lajos életműkiállítása a Ferenczy Múzeumi Centrum központi épületében, Vajda Júlia szintén átfogó, de kisebb léptékű tárlata a Fő téri Képtárban, majd december elején a Kmetty Múzeum, szintén a Fő téren, jó néhány év szünet után. Emellett folyamatosan kínál programokat a Czóbel Múzeum, benne a „félállandóval”, amelyre már korábban felhívtuk az olvasó figyelmét.

Vajda Lajos kiállítással könnyű elvérezni, kurátorok álma és rémálma lehet a Szentendréhez egyébként ezer szállal kötődő kultművész műveit kiállítani. Az életében és halála után évtizedekig szomorúan alulreprezentált életműhöz először Mándy Stefánia nyúlt hozzá, az ő feldolgozása annyira erősen hatott a szakmára, hogy sokáig szentségtörésnek tekintették felülírni Mándy (és köre) elképzeléseit. Minden elemzés és kiállítás ezt a vonalat visszhangozta, és félő volt, hogy Vajda ebbe a mítoszba ragad végérvényesen. Petőcz György, aki nem művészettörténész, és igazából nem is kurátor, az utóbbi években többször is hozzányúlt az életműhöz, esszéket írt, lappangó műveket kutatott fel, új színekkel és elképzelésekkel gazdagította Vajda értelmezését, így adva volt, hogy e nagyszabású kiállítás létrejöttében, az erre létrehozott munkacsoportban is szerepet kap, mások, így Szabó Noémi vezető kurátor mellett.

A több szintet elfoglaló, a főműveket és – főleg a korai időszakból – eddig nem látott alkotásokat is felvonultató kiállítás természetesen vitákat gerjeszt: van, aki szerint félreértelmez és rossz hangsúlyokat választ, más pedig úgy érzi, hogy végre el mer távolodni a Mándy-féle, mára korszerűtlenné vált patetikus értelmezéstől. A tárlat az alkalomra megjelent katalógussal együtt a jelenlegi múzeumvezetés eddigi legnagyobb és bizonyára a legkomolyabb visszhangot kiváltó vállalkozása.

Pusztán művészfeleség, a kultikus alkotó özvegye vagy maga is jelentős művész? Vajda Júlia megítélése életében és a halála óta eltelt bő három évitized alatt sem volt soha egyértelmű – még a családhoz, a Rottenbiller utcai lakáshoz kapcsolódó körökben sem volt feltétlenül ismert, hogy nem csak Vajda tárgyi és szellemi hagyatékát gondosan őrző asszony, hanem alkotó ember, képzőművész, akit jobban meg kellene becsülni. Nagyjából az Európai Iskola történetével először foglalkozó, 1990-ben megjelent vaskos kötet (György Péter és Pataki Gábor) emelte feljebb, a többiek mellé, sőt, egyik művét választották a könyv címlapjára – ennél nagyobb megbecsülést, sőt, rehabilitációt nehéz elképzelni. Ennek ellenére még mindig nem egyértelmű, hogy csak Vajda Lajos követőjeként lehet-e értelmezni Vajda Júlia művészetét, vagy megérdemli, hogy csak annyira kössük Vajdához, mint bárkit a művészkörből, Bálint Endrétől Korniss Dezsőig. A Szentendrei Képtár jelenleg állapotában nem sok szabadságot ad a kurátornak, aki ez esetben Petőcz György volt: három térben három korszak kap helyet. Semmiféle látványelemre, az életrajz fontosabb fordulópontjainak érzékeltetésére nincs tér és lehetőség, a műveknek önmagukban kell „szólniuk”. Némelyik meg is teszi, és aki nem ismeri az életművet, biztosan meglepődik, akár le is lesz nyűgözve, de mindent nem tud meg a művészről, amit egyébként érdemes. Igaz, arra ott van a szintén újonnan megjelent életrajzi kötet…

A Kmetty Múzeum eséllyel indulhatna „a legjobb helyen álló magyar múzeumok és kiállítóhelyek” versenyén, a Fő tér közepén. A nagy szentendrei múzeumalapítás lázában a művész özvegye ajándékaiból létrejött Kmetty Múzeum az utóbbi években raktárként, majd időszaki kiállítótérként üzemelt, ám némi önrésszel és a város hozzájárulásával rendbe tették az épületet, így a múzeum saját gyűjteménye mellett más köz- és magángyűjteményekből érkezett kölcsönképekkel végre újra megnyílhatott. Nagyon helyesen nem az özvegy ajándékáiból látunk válogatást, az életmű krémje ugyanis feltehetően akkor már nem volt a hagyatékban, hanem egy rövid – ahogy a tér engedi – életműkiállítás jött létre, Bodonyi Emőke kurátori munkájával. A korai Kmetty nagyon erős, a késői pedig a korai remake-je kíván lenni, de ez mindegy is. Megnyílt, és a Fő tér egyik leghelyesebb épülete nem romlik tovább, hanem értelmes dolognak ad helyet, ráadásul megfelelve az alapítás szellemének.

Innen egy kis hegymászással elérhető a Czóbel Múzeum, ami nagyobb alapterületen vonultat fel egy nagyobb életművet, igaz, a korai-késői kontraszt itt is tetten érhető. Viszont Barki Gergely „leigazolásával” folyamatos mozgásban van az intézmény, van elképzelés, akadnak tervek és programok, a kurátor hiperaktivitását ismerve jönnek még ide „soha nem látott”, „száz éve lappangó” és más ritka kincsek, akár hetekre, akár hónapokra, akár évekre.

Tervek a szentendrei kismúzeumok körül is vannak: a Képtár vár egy ráncfelvarrásra, és ha minden igaz, a kiállítótér is bővülhet, felfelé az épületbe. Emellett a Barcsay Múzeumra is ráfér egy renoválás, amire bizton számíthat, legalábbis Gulyás Gáborék ezt ígérik.

Rég mondhattunk ilyet, de most időszerű: még ebben a hidegben is mindenképpen érdemes elindulni Szentendrére!