Az általános amnesztia évében járunk, 1963-ban, amit nevezhetünk általános amnéziának is: az új világ origója, a megbocsátásé, az újrakezdésé, a beletörődésé, a látszólagos optimizmusé. Mélyi József kurátorként éppúgy felnyitotta és újraélesztette a korszakot, mint az öreg professzor a paciensét a műtőasztalon – Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmje nyomán bontja ki a kora hatvanas évek képző- és iparművészetét, sok-sok társadalom- és kultúrtörténeti utalás mentén. Fontos kiállítás a Budapest Galériában.

Láttuk a filmet egyszer, kétszer, háromszor, találtunk benne szimbólumokat, szimbolikus mondatokat, fontos gondolatokat, és most válik világossá, hogy film feldolgozása messze túlléphet a filmesztétikai elemzésen: képző- és iparművészeti kiállítás épülhet rá, hiszen ha más nem, a középső szakasz kifejezetten az új művészet(ek) befogadásáról és elfogadásáról szól. Ezen felül persze van sok egyéb utalás: berendezések, helyszínek, utcaképek, lakás-, iroda- és kávéházbelsők, pillanatokra megjelenő írók, zenészek és műtárgyak, mind-mind jelentenek valamit, ha keresünk hozzájuk jelentést. Az Oldás és kötés egy igazi asszociációs játék.

Már az első kockákon a kortárs francia expresszionista Bernard Buffet albumát lapozgatja az egyik szereplő, franciául olvas belőle: mindez jelképezi, hogy az 1957-es egyszeri, éppen ezért tulajdonképpen kudarcos Tavaszi Tárlat után ekkor érkezett el az idő a valódi váltásra, a progresszív művészet már létezik, elfogadott, erre szomjasak az új világ emberei, még ha nem is értenek belőle mindent, lásd a filmbeli, néha kicsit megmosolyogtató esztétikai vitákat. Egyszerűen még nem léteztek azok a fogalmak, amelyek mentén meg lehetett fogalmazni, hogy mi volt az a más, amit az új film, zene, képzőművészet akart. A régi és az új párhuzamos létezését, az idehúzás-odahúzás dilemmáját éli meg a film főszereplője, és ezt a dilemmát vetíti ki a kiállítás képzőművészeti anyagának válogatása, a belső emigrációból ekkor előlépő egykori Európai Iskolásokkal (Kornisstól Bálintig), a kritikák ellenére merészen absztrakt művészekkel (Lantos, Gyarmathy), a látszólag „modernekkel” (Szabó Vladimírtól Gábor Marianne-ig) és egy nagyobb merítés Gruber Bélától, akinek az életművét szokás a korszak szimbólumaként tekinteni, miközben ebben az évben, 1963-ban már el is hunyt, számos, azóta is megfejtendő kérdést maga után hagyva.

A kiállítás olykor ragaszkodik a film jeleneteihez, és talán ezek a legizgalmasabb részletek: a furcsa zajokból indul ki a Petrigalla-Végh László-féle elkülönített rész, ahol belehallgathatunk az új zenébe, amit intézményekben nem, legfeljebb lakásokban hallhattak a társaságbeliek. Azután ott vannak a jelenetek a Várkertből, a szobrászműteremből és a kaszinó épületéből, a felvillanó háttér a még meg nem épült Lágymányosi lakótelepről, aminek helyét, a prérit lehet látni a Tétényi Kórház erkélyén felvett jelenetekben. A modern világot képviselő, nyitott sportkocsival járó  „docens” dolgozószobája a korszerű lakberendezés bemutatóterme lehetne, így a kiállításon is látunk egy adagot a korszak emblematikus székeiből – ember nincs, aki nem ült volna jó néhány hasonlón évtizedeken át, otthon, a szülő munkahelyén, a SZOT-üdülő aulájában.

A hatvanas évek első fele még a foghíjtelkek beépítésével telt, a tárlaton az Úri utcából látunk erre példát (Farkasdy Zoltán tervével), de a szó átvitt értelmében is: a háború és 56 ütötte sebeket foltozgatta a kultúra, az építészet, a képzőművészet, a film és az irodalom, de mindig újjal, korszerűvel, haladóval, mindig konstruált és soha nem rekonstruált.

Ha ez egy képzőművészeti kiállítás, akkor minden egyéb (filmbejátszás, újságkivágás, dokumentum, hang) képaláírásként fogható fel, magyarázatként egy művészettörténeti korszak megértéséhez. De nyilván nem az, sokkal több és komplexebb annál.

Ha valaki még csak ezután tekintené meg a Nagyítások – 1963 kiállítást, azzal a kockázattal tegye, hogy az Oldás és kötést ettől kezdve mindig egy kicsit Mélyi József szemével fogja nézni.