A magyar (és nem pusztán a magyar) muzeológia teli van olyan ajándékokkal, amelyekkel az útkor nehezen birkózik meg: felújításra szoruló épületekben sajátos gyűjteményekből fenntarthatlan intézményekkel küzd a fenntartó, miközben sem az ajándékozót, sem az ajándékozottat nem lehet ezért bántani. A Ráth György Múzeum helyzete közel száz éve kérdéses, most új funkciót kaphat.
Ráth György (1828-1905) jogász, táblabíró a Magyar Iparművészeti Múzeum első igazgatójaként, a Magyar Iparművészeti Társulat elnökeként egyszerre két dolgot próbált menteni: a magyar műipart és egy önálló iparművészeti közgyűjteményt. Ez utóbbi – még a 19. században – éppúgy kereste a helyét, mint sok másik közgyűjtemény a 20. és a 21. században: ideiglenesen tartózkodott a Nemzeti Múzeum folyosóján és a régi (Andrássy úti) Műcsarnok emeletein, míg végül önálló épületet kapott az Üllői úton. Ráth pályázatokkal és világkiállítási programokkal próbálta serkenteni a kézműipart, szerencsés időben, hiszen minden terve, amely pályázatokra, díjakra, elismerésekre vonatkozott, egy-két éven belül megvalósult. Személyiségét kiválóan jellemezte a Gödöllői Iskola alapítója, Nagy Sándor (akit Ráth csalogatott haza Párizsból): „az iparművészet harcának Bem apójaként” aposztrofálta az egyébként tényleg hófehér szakállú igazgatót.
Közben egy óriási, ezer darabos magángyűjteményt hozott létre, régi kódexekből, festményekből, antik régiségekből (abban az időben még lehetett gyűjteni olyasmit, ami a hazai ásatásokból került elő), ezeknek helyhiány miatt épületet keresett. Állítólag egy Rembrandtot adott el azért, hogy 1901-ben megvehesse az Ybl Miklós által tervezett Városliget fasori villát, amelyet Györgyi Gézával építtetett át – innen származnak a szecessziós elemek az épületben. A villát a gyűjteménnyel együtt a feleségére hagyta, azzal a céllal, hogy ő végrendeletében az Iparművészeti Múzeumnak ajándékozza. Ez meg is történt, a gyűjtemény beolvadt az Iparművészeti anyagába, az épület pedig 1907-ben múzeumként nyílt meg. A világválság idejére kiderült, hogy ez a konstrukció nem működik, a gyűjtemény egyes részei más múzeumokba vándoroltak. A világháború óriási pusztítást végzett az épületben és a gyűjteményben, ahonnan a képzőművészeti anyagot a Szépművészetinek, az éremgyűjteményt a Nemzeti Múzeumnak adták (a könyvgyűjtemény még Ráth életében az MTA könyvtárába került), a Ráth-villa pedig a Hopp Ferenc Múzeum raktáraként üzemelt az 1955-ös felújításig. Ekkor nyílt meg benne egy kínai kiállítás, amelynek anyagát Kína a múzeumnak adta, így az időszakiból állandó lett, Kína Múzeum néven. (Az ötvenes években baj volt a nevekkel, sem Hoppé, sem Ráth-é nem volt használható.)
Később is gyakorlatilag a Hopp Ferenc Múzeum kiállítóhelyeként hasznosították, 1987-ben egy nagyobb felújítás után újranyitották állandó japán és kínai kiállítással, az Iparművészeti Múzeum filiáléjaként. De semmi sem volt végleges, ráadásul a közelmúltban újabb fordulat következett: az „anyamúzeum”, vagyis a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum a Szépművészetihez került, de egy lépcsővel feljebb ott az Iparművészeti – ki tartja fenn az épületet, ki rendez benne kiállítást?
Csak a rendszerváltás óta egyszer majdnem fotómúzeum lett a Ráth-villából, azután majdnem jétékmúzeum, most pedig – megint ideiglenesen – az Építészeti Múzeum kiállítóhelye lenne, hiszen valójában nincs neki, a városligeti projektben is legjobb esetben csak évek múlva kaphat otthont. Erről állítólag hamarosan, akár még augusztusban döntés születik.
Nem az ajándékokkal van baj, hanem azzal, hogy a történelem, a gazdasági környezet és a kultúrafogyasztás folyamatosan változik. Ezért rónak a „kismúzeumok” nagy terheket a fenntartókra, mert nem biztos, hogy ötven- vagy százéves szerződéseket ma komoly veszteségek nélkül be lehet tartani. És tényleg, nem hibás senki sem.
Illusztráció: A Ráth György villa jelen állapotában (forrás: szepmuveszeti.hu)
