Tíz nap múlva Párizsban, a Musée du Luxembourgban válogatás nyílik a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből. Bár a magyar modernizmus gyökereit bemutató Allegro Barbaro (Musée d’Orsay, 2013) után ezúttal külföldi alkotások is helyet kapnak a kiállításon, a tárlat szimbóluma Rippl-Rónai Kalitkás nő című festménye, ahogy ez már városszerte látható a kiállítást hirdető felületeken. Véletlen egybeesés (tényleg!), hogy éppen most került a kezünkbe a Szabad Művészet folyóirat legelső száma 1947 februárjából, a reménykeltő békeidők utolsó szakaszából, Rabinovszky Máriusz írásával, aki egy párizsi magyar kiállítás azonnali megrendezését sürgeti.
Nézzünk néhány idézetet az írásból! „Meggyőződésünk, hogy a magyar képzőművészet, minden egyetemes európai függősége mellett és éppen európai összefüggése miatt, annyi kollektív és egyéni értékkel rendelkezik, hogy versenyképes lehetne Európában és egyebütt is. Művészeti exportunk ma egyik legtöbbet megvitatott és leginkább sürgetett feladatunk. (…) A magyar művészet érdekében többről van szó: nemzetközi kulturális értékké kell válnia a művelt világ tudatában.”
Nem sokkal később Rabinovszky rátér a lényegre: „Legyünk vele tisztában: Párison át vezet az út! Bárhol a világon állítunk ki magyar művészetet, Stockholmban vagy Buenos Ayresben, Chicagóban vagy Sidneyben: udvariassági vásárlásoktól eltekintve anyagi sikerünk akkor lesz, ha megkapjuk a párisi fémjelzést. Nincs az az áldozat, amit egy okosan megszervezett párisi kiállítás meg ne érne, mivel azok az országok, amelyek a külföldi idegen modern művészetet befogadni hajlandók, Páris után igazodnak.” (Ez ma már csak azzal a kiegészítéssel érvényes, ha a városnév után egy „is” szót is odaírunk. De folytassunk Rabinovszkyval, mert jön egy igazság, még ha a megfogalmazás kissé korabeli is.) „Muzeumok és magánosok akkor fognak magyar művek után kapni, ha a magyar művészet márkát képvisel. Első feladatunk tehát: egy jó kiállítás megrendezése Párisban.”
Később kifejti, hogy jöjjön egy párizsi kurátor (bocsánat: 1947-ben még „szakértő”) válogatni, mert „párisi” szemmel kell dönteni, és az első roham után kivihetjük a „mellőzötteket”, hiszen a többiek addigra befutnak. Az írás legvégén a szerző előrevetíti, hogy egy ilyen párizsi bemutatkozás után talán a „szovjetorosz művészeti élet” felé is nyitni kellene. Ez a megjegyzés akkor előrevetítette a következő dermesztő évtizedek hangulatát, de egy orosz múzeumi kiállítás ma valóban komoly lépés lenne a magyar művészet számára – az Ermitázsban márciustól például egy nagyobb Tony Cragg kiállítás lesz látható, csak hogy fájjon a szívünk…
Illusztráció: Musée du Luxembourg Facebook oldal
