A kiürítés lebonyolításával, miniszteri biztosi címmel Czakó Elemért, a VKM III. b. osztályának miniszteri tanácsosát bízta meg Zichy János, a Wekerle-kormány kultuszminisztere. Czakó feladatát megtartotta a Károlyi-kormány működése (Lovászy Márton és Juhász Nagy Sándor kultuszminisztersége), sőt a Tanácsköztársaság alatt is. Czakó a magyar művészettörténet-írás egyik kevésbé ismert alakja, jóllehet évtizedeken keresztül szereplője volt a magyar művészeti oktatásnak, termékeny művészeti szakíró, miniszterális tisztviselő, és kilenc éven keresztül az Egyetemi Nyomda igazgatója volt. [19] A mentést a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének munkatársai, valamint a Nemzeti, a Szépművészeti és az Iparművészeti Múzeum munkatársai végezték, köztük olyan neves (vagy később nevessé váló) múzeumi szakemberek, mint Gerevich Tibor, Divald Kornél, Kőszeghy Elemér és Ernyey József. Számos esetben összekeveredett a mentés során, hogy ki melyik intézmény megbízásából cselekszik. A múzeumok munkatársainak útjait sokszor a főfelügyelőség finanszírozta, néha a kultuszminisztérium által rendelkezésre bocsátott keretből, néha saját költségvetéséből. Jelentéstételi kötelezettséggel a főfelügyelőség felé (is) tartoztak, így van módunk a kiküldő szerv iratanyagából megismerni az akció részleteit.

 

A VKM korabeli iratanyaga jelentős részben megsemmisült, így a mentési akció hátterére vonatkozóan nagy mennyiségű anyag felbukkanására nem lehet számítani. A kultusztárcával párhuzamosan a belügyminisztérium evakuálási kormánybiztossága is elkezdett valamiféle mentési akciót 1918 októberében–novemberében, elsősorban Székelyföldön, ennek részletei és kiterjedése azonban jelenleg teljes homályban vannak. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségét, amely a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának ellenőrző és végrehajtó szerve volt, 1897-ben hozták létre, és 1901-ben ruházták fel a teljes körű funkcióival. A hivatal a Főherceg Sándor (a mai Bródy Sándor) utca 13. alatt székelt, vélhetően viszonylag tágas irodákban, mert a Tanácsköztársaság alatt két családot is beköltöztettek a helyiségeibe (az egyik kedvezményezett Zsinka Ferenc könyvtáros, a Protestáns Szemle szerkesztője és az OSZK majdani megbízott vezetője volt), és a vidékről beszállított műtárgyak egy részét is itt tárolták egy ideig. A főfelügyelőség feladata a budapesti és vidéki közgyűjtemények, könyvtárak szakmai ellenőrzése, gyarapítása, segélyezése volt. Egyúttal kiadta saját közlönyét, a Múzeumi és Könyvtári Értesítőt (1907–1918), a korszak muzeológiájának és könyvtárügyének becses forrását, amely azonban a dolog természeténél fogva 1918. évi utolsó számában sem tért ki a műtárgymentés témájára – jóllehet tudósított például a főfelügyelőség és a tanács csatlakozásáról az őszirózsás forradalom Nemzeti Tanácsához. [20]

Míg a tanács elnöke báró Wlassics Gyula (1852–1937) volt kultuszminiszter, a főfelügyelőségé 1918–1919 fordulóján Békefi Remig (1858–1924) zirci apát, egyháztörténész volt, az egészen 1919 márciusában (nem politikai okokból) történt lemondásáig. [21] Békefi maga az időszakban viszonylag keveset vett részt a munkában, a közlekedés esetlegességére hivatkozva főként Zircen tartózkodott. A mentési munkálatok koordinálása jobbára Mihalik József (1860–1925) helyettes országos főfelügyelőre, az Iparművészeti Múzeum igazgató őrére (teljesen mellékesen: a Székely Himnusz zenéjét szerző Mihalik Kálmán nagybátyjára) maradt.

Hogy első hullámban mely gyűjteményeket tartotta a főfelügyelőség veszélyeztetettnek, arra utal a lista, amelyet a kultuszminisztérium számára készítettek azokról az intézményekről, amelyek számára az 1917/1918. évi államsegély kifizetését visszatartani javasolták. A 25 segélyezett intézményből (ennél lényegesen több, 90 feletti múzeum és könyvtár tartozott a felügyelőség ellenőrzési körébe) 12-nél javasolták a segély visszatartását már rendkívül korán, 1918. november 8-án, amikor az utódállami hadseregek egy része (román, csehszlovák) még nem is tartózkodott az ország területén. A hivatalos indoklás az volt, hogy „tekintettel a mostani politikai helyzetre”, a „helyzet tisztázásáig” meg kell akadályozni ezen összegek „elveszését” (néhány száz, legfeljebb 1800 koronás kifizetésekről volt szó). Ezek a múzeumok, gyűjtemények jobbára az ország peremvidékein voltak (Bártfa, Versec, Déva, Szászváros), ugyanakkor találunk köztük két olyat is (Selmecbánya, Gyulafehérvár), amelyek a határtól ugyan jelentős távolságra helyezkedtek el – de nemzetiségi többségű területen feküdtek. A listáról beszédes módon hiányoznak a székelyföldi múzeumok, elsősorban a székelyudvarhelyi gyűjtemények és a Székely Nemzeti Múzeum.[22] A javaslattevő egyúttal indítványozta néhány (szám szerint hét) nagyobb összegű, főleg építkezésre utalványozott összeg visszatartását is: itt már találunk a címzettek között székelyföldi intézményeket és olyan nagyvárosokat is, amelyek az ország déli részein feküdtek (Pécs, Temesvár). [23] Erre az intézkedésre csak két intézet reagált, és egyetlenegy helyezte állampénztári letétbe az összeget: Temesvár városa.

A következő napokban azonban, amikor érzékelhetőbbé vált az utódállami nyomás, és az új osztrák államvezetés a november 18-i kormányülésen bejelentette igényét négy nyugat-magyarországi megyére, két nappal később a kultuszminiszter a főfelügyelőségen keresztül felkérte Thurner Mihály soproni polgármestert is, hogy a városi és a vármegyei gyűjtemények legértékesebb darabjait haladéktalanul csomagoltassa be, és szállíttassa Budapestre. [24] A város azonban a kiküldött múzeumi szakemberrel egyetértésben úgy döntött, hogy a múzeum értékeit helyben, városi polgárok házaiban helyezi biztonságba. Ugyanebben az időben jelentős optimizmusról tett tanúbizonyságot Brassó város polgármestere is, amikor a helyettes főfelügyelőtől azt kérte, járjon közbe a kultuszkormányzatnál az ügyben, hogy a román megszállás alatt a városból a román hadsereg által elvitt oklevélgyűjtemények visszakerüljenek eredeti őrzési helyükre. [25]

Külön problémát jelentettek a vidéki közgyűjteményekben letétben vagy kölcsönzésen lévő, de a Szépművészeti Múzeumba vagy más országos gyűjteményhez tartozó képek, ezek visszaszállítása Aradról és más kiállítóhelyekről szintén szerepelt a tárgyalások napirendjén. Nem kevesebb, mint 335 kép volt ekkor kihelyezve főleg erdélyi és kelet-magyarországi kiállítóhelyekre, illetve Pécsre, Kassára és Szegedre. [26] Ezekből mindössze néhány tucat került vissza 1918–1919 fordulóján, mert a kultuszminisztérium tartott a feltűnéstől, és a képeknek jelentőséget tulajdonított a „megszállt magyarság szellemi élete” szempontjából.

Amikor 1918 decemberében, a turócszentmártoni, újvidéki és gyulafehérvári nagygyűlések és az utódállamok hadseregeinek benyomulása után nyilvánvalóvá vált, hogy a Magyar Királyság/Népköztársaság területéből jelentős kiterjedésű területek kerülnek idegen igazgatás alá, a kultuszminisztérium megpróbálta a maga kezébe venni a kezdeményezést, és meg-, illetve újraszervezni a műtárgyak mentését. Egy sebtében összehívott december 7-i értekezleten Czakó Elemér a VKM III. b. osztályának képviseletében előadta a mentés főbb alapelveit a főfelügyelőségi munkatársaknak. (Olyannyira gyorsan hívták egybe a résztvevőket, hogy azon Békefi Remig országos főfelügyelő nem is vett részt, mert nem volt idő meghívni.) Míg Mihalik József felkérte Czakót a kormányálláspont előadására, némi éllel jegyezte meg, hogy a „veszélyeztetett vidékeken lévő műkincsek mentéséről és biztonságba helyezéséről” szervezetének ez idáig „hivatalosan nincs tudomása”. [27] Ami nem teljesen felelt meg a valóságnak, hiszen a főfelügyelőség saját hatáskörben indított ilyen akciókat, és tudomása volt Czakó miniszteri biztosi kinevezéséről is, ennek a fennmaradt iratanyagban nyoma is van. Válaszában a kultusztárca miniszteri tanácsosa finoman elhárította a neki címzett szemrehányást, és jelezte, hogy az akció elindítása a belügyminisztérium műve volt, és az kezdetben csak Erdély egy kisebb részére korlátozódott, majd kiterjesztették az ország összes veszélyeztetett területére. A teendőket abban a szellemben vázolta, amely az 1916-os kiürítést is jellemezte (tapintat, meggyőzés, szelekció), és a menekítendő műtárgyakat három csoportba sorolta, úgymint a) egyházak, b) magánosok, c) múzeumok kincsei. Az első kategóriával kapcsolatban az előterjesztő éles különbséget tett a használatban lévő kegyszerek (elvitelük „méltán érthető s indokolt izgalmat keltene”) és a használaton kívüli műtárgyak között (letétként, az egyházfőkkel való konzultáció után elszállítandók). A magánosokról szólva elsősorban arisztokrata tulajdonosokat (azon belül is felvidéki birtokosokat) említett, akiket minél hamarabb meg kell keresni, közülük is elsősorban a miniszterelnök távoli rokonát, gróf Andrássy Gézát, Krasznahorka urát. [28] A múzeumi anyagról szólva hat olyan gyűjteményt említett, amelyek az értekezlet pillanatában még magyar közigazgatás alatt álltak, ám idegen állam általi megszállásuk várható volt: Aradot, Kassát, Kolozsvárt, Nagyváradot, a szerb megszálló hatóság reménybeli engedélyével Pécset és Pozsonyt. Ezek közül Nagyváradra nagyon részletesen kitért Czakó, a Biharvármegyei Régészeti és Történelmi Egylet letétjébe került Ipolyi-gyűjtemény sorsára. [29] Már ezen értekezleten felvetődik, hogy a biztonságba helyezés feltétele az, hogy a püspökség és a Biharvármegyei Régészeti és Történelmi Egylet lemondjon a tulajdon- és az őrzés jogáról, és a gyűjteményt az esztergomi főegyházmegyére ruházza.

A „kevesebb, de érdemes” szempontjaihoz lényeges adalék lehet, hogy Kassáról például az úgynevezett Henszlmann- és Bubics-gyűjtemény hétezer darabját jelölte ki menekítésre a december 7-i értekezlet, emellett több száz érmet, egy fegyvergyűjtemény több tucat darabját, húsz középkori kovácsművészeti tárgyat, harminc miseruhát és húsz kódexet. [30] Az elszállítandó anyag a múzeum anyagának 80 százalékát tette ki, két „kocsirakomány” (vasúti vagonnyi) terjedelemben. Kőszeghy Elemér múzeumigazgató egyéni döntése volt az ilyen mennyiségű anyag Budapestre küldése, és ezt a főfelügyelőség élénken helytelenítette is, s bár elismerte a művészettörténész „nagy buzgalmát” és „szinte önfeláldozó készségét”, tartott attól, hogy az eljövendő békeszerződés részét fogja képezni az anyag csehszlovák oldalról való visszakövetelése. [31] Sőt – az egyébként később Szlovenszkóban maradó és csak a harmincas években áttelepülő – művészettörténész javaslatot tett a minisztériumnak a kassai múzeum működésének szüneteltetésére is, amit a főfelügyelőség szintén nem támogatott, mert abban jogfeladást látott.

A kultuszminisztérium eredeti elképzelése az volt, hogy Czakó Elemér irányítása alatt a könyvtárak, múzeumok és az egyházi gyűjtemények mentését közvetlenül végzik, a főfelügyelőség pedig a magánkézben lévő műkincsek mentését végzi. Ennek megfelelően 1918. december elején a főfelügyelőség levélben kereste meg a galgóci (Erdődy-család), a fraknói, eszterházai és kismartoni (Esterházy-család), valamint a betléri, krasznahorkai, parnói (Andrássy-család) és a zólyomradványi (Radvánszky-család) gyűjteményeket, valamint a Pálffy-családot, Zichy Sarolta grófnőt, Back Bernát szegedi műgyűjtőt és másokat, hogy kollekciójuk biztonságba helyezéséről tárgyaljanak velük. [32] A kormányzat a magánosoknak nemcsak a szállítási költségek fedezését ígérte, hanem katonai kíséretet, a tárgyak őrzését és a tulajdonjog fenntartását. A kormányzat általi menekítést vette volna igénybe herceg Windischgraetz Lajosné is, aki sárospataki kastélyának műkincseit szállíttatta volna Budapestre. [33] Back Bernát szegedi üzletember, műgyűjtő pedig a főfelügyelőséggel folytatott terjedelmes levelezéséhez még a kollekciójáról készült prospektust is mellékelte. [34]

A feladatkörök azonban gyorsan és véglegesen összekeveredtek néhány napon belül: a főfelügyelőség foglalkozott a városi múzeumok anyagának mentésével is, megbízásából általában saját szakemberei vagy a budapesti központi gyűjtemények megbízott munkatársai utaztak ki a még meg nem szállt területekre, és intézkedtek az értékesnek ítélt tárgyak és kéziratok elszállításáról. Ennek keretében 1918. december 16-án Ernyey József, a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának segédőre a selmecbányai városi múzeum 186 tárgyának és 49 tételnyi kéziratának Budapestre szállításáról intézkedett. [35] Visszafelé tartó útjának leírása szinte kalandregényszerű, szerepel benne bányászsztrájk, krakélerkedő és önző főiskolai hallgatók, menekülés a havas hegyeken át, elvágott vasúti összeköttetés. [36] Rakományát azonban pontosan leadta végül Budapesten, december 19-én. Ugyanekkor Gerevich Tibor művészettörténész, a régészeti osztály őre például Nagyváradra indult, hogy a Biharvármegyei Történelmi és Régészeti Egylet múzeumából az Ipolyi-gyűjtemény darabjait elszállítsa a fővárosba. [37] Az egyre kaotikusabbá váló viszonyokra jellemző, hogy a minisztériumnál megjelentek önkéntes kezdeményezők is: Kacziány Géza történetíró, függetlenségi politikus ötven autóból álló gépkocsiparkkal akarta összeszedetni Felső-Magyarország szárnyasoltárait, de a minisztérium ugyanígy visszautasította Árkay Aladár tervét, aki páncélautókat kért a Felvidék kincseinek megmentésére. [38] Némely szállítmány az utolsó pillanatban érkezett: Selmecbányáról már nem volt vasúti összeköttetés Garamberzence felé, mert azt a csehszlovák csapatok megszállták, így a múzeum tíz ládáját a hegyeken át, kocsikon kellett Hontnémetibe szállítani, ahonnan Ipolyságon keresztül juthattak Budapestre, Kassáról pedig az első csehszlovák bevonulás előtt két nappal indították útjára a múzeum anyagának második részletét.

Folytatjuk…

Jegyzetek:

[19] Elsősorban bélyegtervezői munkáját vette alapul Szabó Jenő: Emlékezés Czakó Elemérre. Hírközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve 2003–2004, 196–204.

[20] A Múzeumok és Könyvtárak Orsz. Tanácsa és Orsz, Főfelügyelősége csatlakozása a Magyar Nemzeti Tanácshoz. Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1918, 3–4. füz., 201.

[21] Lemondását lásd MNL OL K 736, 71. dob. 201/1919. sz. Békefi Remig levele a főfelügyelőségnek, Zirc, 1919. márc. 17. Lemondását két héttel később Lukács György közoktatásügyi népbiztos hagyta jóvá: uo. 257/1919. sz. Lukács György levele a főfelügyelőségnek, Bp. 1919. ápr. 10.

[22] MNL OL, K 736, 70. dob. 616/1918. sz. Mihalik József felirata a kultuszminiszterhez (piszkozat), Bp. 1918. nov. 8.

[23] Uo. 617/1918. sz. Mihalik József felirata a kultuszminiszterhez (piszkozat), Bp. 1918. nov. 8.

[24] Uo. 649/1918. sz. Mihalik József átirata Thurner Mihály polgármesternek (piszkozat), Bp. 1918. nov. 20.

[25] Uo. 633/1918. sz. Karl Ernst Schnell polgármester Mihalik Józsefnek, Brassó, 1918. nov. 8.

[26] OSZKK, Fol. Hung. 2052, Czakó-jelentés, 16. f.

[27] MNL OL K 736, 70. dob. 728/1918. sz. Jegyzőkönyv a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének értekezletéről, Bp. 1918. dec. 7.

[28] Uo. 3–4. f.

[29] A témáról lásd Lakatos-Balla Attila (összeáll.): Ipolyi Arnold püspök hagyatéka Nagyváradon. Nagyváradi Római Katolikus Püspökség–Varadinum Script. Nagyvárad 2012, Elsősorban: 41–43., 257–259.

[30] MNL OL K 736, 70. dob. 728/1918. sz. Jegyzőkönyv a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének értekezletéről, Bp. 1918. dec. 7. 4. f.

[31] Uo. 71. dob. 10/1919. sz. Mihalik József válaszfogalmazványa miniszteri leiratra, 1919. jan. 3. Kőszeghy Elemér jelentése a múzeum evakuálásáról: uo. 90/1919. sz. Kőszeghy Elemér a főfelügyelőségnek, Bp. 1919. jan. 29.

[32] Uo. 70. dob. 684/1918. sz. Levélfogalmazvány, 1918. dec. 12. uo. Levél Mihalik József levele Erdődy Imre grófnak. Bp. 1918. dec. 12.

[33] Uo. 71. dob. 6/1919. sz. Windischgraetz Lajosné meghatalmazása Wellner Mór részére, Bécs, 1918. dec. 29.

[34] Uo. 71. dob. 7/1919. sz. Back Bernát levele a főfelügyelőségnek, Szeged, 1918. dec. 30.

[35] Ablonczy Balázs: Nyombiztosítás. Kalligram, Pozsony 2011, 58.

[36] OSZKK, Fol. Hung. 2052, Czakó-jelentés, 74–77. f.

[37] MNL OL, K 736, 70. dob. 725/1918. sz. Mihalik József megbízólevele Gerevich Tibor részére, Bp. 1918. dec. 20. Az Ipolyi-gyűjteményről lásd Sóti Lajos tanulmányát ebben a számban (XXX–XXX. o.)

[38] OSZKK, Fol. Hung. 2052., Czakó-jelentés, 13. f.

Képek:

A szászvárosi Református Kún Kollégium (Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum, Erdélyi Mór cége)

Nagyenyed, a város látképe. Jobbra a kollégium épülete, mögötte a vártemplom, balra a katolikus templom, 1907 (Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum, Erdélyi Mór cége)

Gyulafehérvár, Batthyány-könyvtár (Batthyáneum), 1910 (Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum, Erdélyi Mór cége)

Megjelent a MúzeumCafé 75-76. számában (2020. március)

Ablonczy Balázs: Meneküő műtárgyak (1. rész)