A Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának első összmúzeumi konferenciájának (1950. április 20-22.) jegyzőkönyvét kezdtük el részletekben feldolgozni. Első részünkben Ortutay Gyula általános bevezetője, majd Pogány Ö. Gábornak a vidéki múzeumvezetők előtt elmondott beszéde után a hozzászólások következtek. PÖG kifejezetten azt kérte, hogy csak az „elvi kérdésekhez” fűzzenek észrevételeket.
Ipacs Pál (restaurátor, MNM) megjegyzete, hogy a Történeti Múzeumnak az olasz király látogatására készült kiállításán nem volt szó a munkásokról. (1937 májusában járt III. Viktor Emánuel kíséretével a Nemzeti Múzeumban, ahol a régészeti és a középkori kiállítást tekintette meg, valamint az éremtár kiállított anyagát. A múzeum gyűjtőköre nem terjedt ki ekkor a 19. század végi, 20. századi időszakra.) Ipacs felvetette, hogy a nagyobb múzeumok duplumaiból juttathatnának a kisebbeknek, kiegészítendő a hiányokat.
Visnya Aladár zoológus (Kőszeg, 1878-1959) felvetése meglepő: ne hagyjuk, hogy a kuriózumok elvonják a látogató figyelmét a múzeumok többi tárgyától. Emellett felhívta a figyelmet arra, hogy más az érdeklődési köre a családnak, a tanulónak, az üzemi dolgozónak és a „kézi dolgozónak”, érdemes megfigyelni a látogatói szokásokat.
Különösen figyelemre méltó Bálint Alajos (1902-1983) középkoros régész, ekkor szegedi múzeumigazgató felszólalása (1945 után egy darabig miniszteri biztosként részt vett a múzeumi káros felmérésében). Sok a betöltetlen állás a Móra Ferenc Múzeumban, emellett 1600 néprajzi tárgy hiányzik. Bálint megjegyzi, hogy amíg törvényhatósági felügyelet alatt áll a múzeum, „nem lehet komoly munkát végezni”. (A törvényhatóság önkormányzati testület volt, 1950-ben szüntették meg.) Így ugyanis a Pogány Ö. Gábor által javasolt szakmai segítséget nem tudja a múzeum ellátni a kisebb településeken, a törvényhatóság havonta csak egy kiszállást finanszíroz. Ugyanez a hatóság korlátozza, hogy „a nemzetközi néprajzi anyagot” Budapestre szállítsák, amíg a múzeumigazgató nem méri fel, hogy a csereanyag ugyanolyan értékű. De hogyan is mérhetné?
Csalog József etnográfus (1908-1978), ekkor a Helikon Múzeum igazgatója (korábban Szekszárd, később Jászberény és Szentes) a látogatói véleménynyilvánítás lehetőségéhez szólt hozzá. Urnát helyezne ki a múzeumokban, a látogatók a kitöltött kérdőíveket ebbe dobhatnák bele. Arra is reagált, hogy PÖG szerint a klerikális városokban kellene hangsúlyt fektetni a természettudományi kiállításokra – Csalog szerint mindenhol szükség van rá, „nagy tömegeket tudnánk más meggondolásra bírni ennek a segítségével”. Valamint, ha a MMOK küld is szakembereket más múzeumokba, a közkönyvtárak segítségével helyben is lehetne kádereket képezni. Egy későbbi hozzászólásában azt kérte, hogy az ásatók ne csak a MMOK-nak küldjenek naplót, hanem a területileg illetékes múzeumnak is.
Manga János (1906-1977), a Palóc Múzeum igazgatója elmondta, hogy a múzeumok együttműködése problematikus. Arról, hogy a MOB (Műemlékek Országos Bizottsága) ásatásokat végez Nógrádban, a közúti rendőrségtől és az alispántól szerzett tudomást. Ezen kívül költségvetés hiányában nem tud a múzeumba szállíttatni anyagot, nincs fényképezőgépük, a korábbit a saját pénzéből javíttatta meg, ahogyan szintén saját zsebéből hívatott elő diapozitív-sorozatokat.
Zalotay Elemér (1894-1968) régész, szentesi igazgató (a szalagház-koncepciót megálmodó, Svájcba emigrált, azonos nevű építész apja) örült, hogy komoly anyagi segítséget kapott a múzeum, csak „rettenetesen nehéz a számvevőségtől kikaparni”. Aggodalmát fejezte ki a vándorkiállításokkal kapcsolatban, különösen a régészeti anyagok utaztatását érzi problémásnak. Ugyanakkor látja a tárlatoknak a szükségességét, mert ezeknek „ideológiai és népnevelési szempontból nagy jelentősége van, de nehezen lehet ezt megoldani”.
Gaál Károly néprajzos (1922-2007), aki ekkor „kitelepítésben” dolgozott Kecskeméten és Kiskunfélegyházán, 1952-től a forradalomig (emigrációjáig) igazgatta a Balatoni Múzeumot, szintén aggodalmának adott hangot, hogy az alföldi néprajzi gyűjtések alig megoldhatók közlekedési eszközök nélkül, márpedig a tanyavilág felkutatására hatalmas területeket kellene bejárni. Azzal sem ért egyet, hogy szakembereket (például restaurátorokat) alacsonyabb fizetési fokozatba helyeztek, altiszti besorolásba.
Korek József (1920-1992), a Nemzeti Múzeum régésze reagált Pogánynak a régészeti szakma szakkorlátozottságára vonatkozó megjegyzésével. (Vagyis az ősrégészeket át kell terelni a középkori feltásárokhoz, mert most ez a terület a fontosabb, a múltat a maga teljességében, nem pedig szakonként és korszakonként kell feltárni és értelmezni.) Egyszerűen a korábbi évtizedekben más volt a kutatási irány: „a most végzendő ásatások folyamán meg lesz a módja, hogy az összefüggések minden téren kimutathatók legyenek”.
Török Gyula régész, 1951-ig pécsi igazgató vállalja a bányászati kiállítás kudarcáért a felelősséget, és felszólalásából az is kiderült, hogy a római iskolás Jeges Ernőt kérte fel a kiállítóterek kifestésére.
Boros István (1891-1980), a Természettudományi Múzeum igazgatója megszólítva érezte magát, hiszen láthatóan a kultúrpolitika népnevelő eszközként kívánta használni a természettudományos kiállításokat a vallási elhajlásokkal szemben. Több „vidéki kartárs” meg is kereste abban az ügyben, hogy segítsen anyagot biztosítani a fejlődéstani kiállításokhoz. Őrkori maradványok mindenütt vannak, de más nem nagyon. A múzeum „művészgárdájával” készíttet képeket, ezek sokszorosításához kéri a Központ segítségét.
Galyasi Miklós (1903-1974) költő, a hódmezővásárhelyi múzeum vezetője a minisztériumtól kéri, hogy átvihesse a múzeum könyveit a múzeumi könyvtárba, és egyetért Bálint Alajossal a törvényhatósági probléma ügyében. Érdekes riposzt érkezett ekkor Ortutaytól: „Azt hittem, hogy Kartársam önkritikát gyakorol, hogy a világítási berendezést megkérdezésünk nélkül átalakította, nem kis költséggel.”
Fitz Jenő (1921-2011) Székesfehérvárról csak annyit kért, hogy készüljenek kiadványok, amelyeket eljuttathatnak például kultúrházakba és „gépállomásokhoz”.
A neves botanikus, tudománytörténész, Rapaics Raymund (1885-1954) hosszas felszólalása következett. A Természettudományi Társulat legutóbbi átszervezése után is kitartott, végighallgatta az összes előadást „a vezérelvekről, amelyeket a marxizmus és pártunk tart szem előtt”. A felszólalásokat hallgatva arra az eredményre jutott, hogy a múzeumi szakemberek „elsodródtak a helyes útról. „Még egy olyan régimódi gondolkodásban vannak, amiből nekem már sikerült kikerülnöm.” Ez a régimódi szolgabírói rendszer: menni a felettes hatóságokhoz, hogy az majd intézkedik. Márpedig a múzeumoknak kell lépniük, nekik kell megszólítaniuk a tömegeket, példaként szolgálhatnak a Szovjetunió hatalmas látogatottságú kiállításai. Hiányzik a központi kiképzés, hogy miként kell a tömegszervezetekkel kapcsolatba kerülni. Míg nálunk egy-két ember bekullog a múzeumba, addig a termelőszövetkezet egész csoportokat tudna beterelni, mint a Szovjetunióban. Komoly hiányok vannak a természettudományos képzésben: az egyház legreakciósabb képviselőjéről elnevezett egyetem elnöke a hercegprímás volt, és csak az taníthatott, akit a hercegprímás jóváhagyott. Ennélfogva a klerikális reakcióval szemben harcba hívott tudományt klerikális elemek képviselik.
Végül Ortutay Gyula válaszolt a felvetett kérdésekre. Rapaicsnak igaza van, ez volt mondandója első szakaszának lényege. Ám a két világháború közötti pusztítást nem lehet 3-5 év alatt eltüntetni, ezért vannak az ötéves tervek. Műtárgyakat átadni más múzeumnak nem lehet csak úgy, hiszen a raktári anyag is kutatás tárgya. Másolatokkal és reprodukciókkal lehet kisegíteni a hiányos gyűjteményeket. A múzeumok iránti érdektelenség a korábbi múzeumügy kudarca, a tömegszervezeteknek kedvet kell csinálni, hogy betereljék az embereket a kiállításokra. A keszthelyi múzeum veszélybe is került, mert a pártszervezet nem látta értelmét, hogy egy olyan szép palotát egy felesleges intézmény (rendezetlen gyűjteménnyel, kiállítás nélkül) foglalja el. Amikor rendbe hozták a múzeumot, Keszthely megnyugodott.
Egységes ásatási naplót fognak bevezetni, kiteszik a ládákat, ahová a látogatói véleményeket gyűjthetik, a MOB-nak bárhol van joga ásatásokat végezni, a vándorkiállításokra inkább kópiákat küldjenek, a bányász szakszervezetet pedig meg kell győzni Pécsen, hogy fogadják el a szakmai segítséget.
Legközelebb a MMOK ifjú, ekkor huszonéves személyzetisének, az egy évvel később leváltott, és méltán elfeledett Radvánszky Rózsának a beszédével, majd az erre adott reakciókkal folytatjuk.
Képek:
Magyar Nemzeti Múzeum, 1951 (Fortepan/Uvaterv)
Festetics-kastély, 1951 (Fortepan/Szent-Tamási Mihály)
