Január 15-én zárul a Kiscelli Múzeumban a Mutató nélkül – B. A. úr X-ben című kiállítás, ám a történet szerencsére nem merül feledésbe, hála az időközben, már a kiállításra is reflektáló tanulmánykötetnek. A kiállítás nemcsak ebben rendhagyó, hanem abban is, hogy közben alaposan megváltozott: mielőtt Bernáth Aurél Budapest-panorámájának eredeti változatát láthattuk, talán nagyobb volt a hangsúly az értékelésen, feldolgozáson, Déryn, Gróf Ferenc elképzelésén, a kurátori munkán, a Brüsszeli Világkiállításon és a Kádár-rendszer békekereső szándékain. Azóta viszont összeállt egy képregény vagy inkább képrejtvény: Bernáth művének minden kockáján, minden részletén jelentést lehet keresni. Ki üzen a mű által: Bernáth vagy a rendszer? Mit üzen egyáltalán? Mit jelentenek a kihagyott részletek? Van-e jelentősége a kiállítási csarnok előtti fáknak abban, hogy a művész melyik elemekre nem festett? Miért tért vissza Bernáth a sokszor megtagadott Graphik-mappa szín- és formavilágához? Bizakodók vagy kelletlenek a panoráma előterében megjelenő figurák?

Alig néhány nap maradt a tárlat megtekintésére, viszont megjelent egy nagyszerű könyv, semmiképpen sem kiállítási katalógus, hiszen műtárgyból alig van, kontextusból annál több, ezek rögzítésére pedig egy, a témát alaposan körüljáró tanulmánykötet sokkal alkalmasabb egy színes albumnál, még ha okos szövegekkel is. Péteri György a hidegháború évtizedei külpolitika- és társadalomtörténetének jelenleg Norvégiában működő kutatója, korábban is foglalkozott a volt szocialista országoknak a nemzetközi vásárokon való részvételével. Ebben az esetben a Kádár-rendszer legitimációját szolgáló 1958-as Brüsszeli Világkiállításról van szó, ahol Bernáth monumentális műve szinte elsikkadt a Boldizsár Iván koncepciója alapján kiutaztatott tárgy- és műtárgykínálatban. Angol nyelvű tanulmánya azt érzékelteti, hogy a legfontosabb szándék az anti-sztálinizmus hangsúlyozása volt, valamint hogy nem annak ellenére vidám itt az élet, hogy szocializmus van Magyarországon, hanem éppen ezért. Róka Enikő tanulmánya ennek a gyakorlati működését fejti ki, a tervezéstől a megvalósulásig, hogy milyen tanácsadók vettek részt a koncepció kidolgozásában és ellenőrzésében, hogyan választották ki az alkalmazott és díszítő munkákra a művészeket (Pekáry, Domanovszky, Hincz), mi volt a szándék Csontváry kiállításával és mi lett a sorsa a műveknek a kiállítás után.

A Bernáth-életművet kutató Rum Attila a Budapest-panoráma és a Graphik-mappa közötti kapcsolatot taglalja, egyben elhelyezi a monumentális alkotást a mester életművében. Kiderül, hogy az elfogadástól számítva mintegy két hónap alatt született meg a 72 négyzetméteres mű. Mindenesetre zavarba ejtő, hogy Bernáth honoráriumát utólag csökkentette a szocreál művészetre inkább fogékony bizottság (Ék, Mikus…), és csak Aczél közbenjárására kapta meg mégis az eredetileg kialkudott 150 ezer forint.

Hornyik Sándor azt vizsgálja, hogy mennyiben jelentett modernizációt a magyar képzőművészetben mindaz, amit a brüsszeli magyar pavilon felmutatott az építészetben (Gádoros Lajos, Szabó István terve), a szobrászatban (Kerényi Jenő, Somogyi József) és a festészetben (Bernáth, Domanovszky, Kádár György) és hogy mit akart sugallni Bényi kurátor klasszikus programja Derkovits, Csontváry, Egry, Koszta és mások kiállításával. Tágabb értelemben vizsgálja mindezt Mélyi József, elvonatkoztatva Brüsszeltől, megnézi, hogy miként működött a művészetirányítás 1956 után, amelynek olyan konkrét emlékei maradtak fenn, mint a Tavaszi Tárlat, a Műterem folyóirat és a Magyar Nemzeti Galéria megalapítása, Pogány Ö. Gábor eltökélt szándéka szerint.

A kötet nem feledkezik meg arról, hogy a Kiscelli Múzeum kiállítása nem pusztán képzőművészeti, hiszen Bernáth munkáját egy irodalmi mű, Déry Tibor G. A. úr X-ben című regényének kontextusában vizsgálja. Déry köreiről és a regény születésének hátteréről Márjánovics Diána ír, a tanulmányt remek dokumentumfotók illusztrálják 1956-ból és a hatvanas évekből – mintha mi sem történt volna közben…

András Edit már kifejezetten a Kiscelli Múzeum kiállításáról ír, hiszen a kötet ezúttal nem a megnyitóra, hanem a tárlat utolsó szakaszára jelent meg, így már arra is tud reagálni. Írásának lényege, hogy milyen nehezen körvonalazhatók a diktatúra határai, hogy milyen túlélési stratégiák, művészi szerepek voltak lehetségesek akkor, és milyen finom értelmezési lehetőségekre kínálnak alkalmat a mai kiállítások – példaként Mélyi Józseftől hármat is fel lehet sorolni a közelmúltból (Amerigo Tot, 1963 és a Mutató nélkül). Gróf Ferenc egyszerre fő- és mellékszereplője ennek a kiállításnak, hiszen önálló műveket hozott létre erre az alkalomra (az egyik a Bernáth-pannó részeinek sajátos sorrendben való összeállítása volt, ami az eredeti mű rekonstrukciójával meg is szűnt, illetve csak dokumentumokon él tovább), tárgyiasította a Déry-kötet eredeti címét (Mutató nélkül), mégis a történek sokféle olvasata – részben – el is vitte a figyelmet a kortárs alkotásokról. Viszont Gróf Ferenc irodalmi művet is létrehozott azzal, hogy a pannó darabjaihoz egyenként írt képaláírásokat, hatvanhatot.

Kérdések így is maradtak bőven. Mindenképpen a legfontosabbak közé való, hogy mi lesz Bernáth művének a sorsa, visszakerül-e a raktár mélyére, esetleg fel lehet-e állítani valahol, ideiglenesen vagy véglegesen. Ebből következik az újabb felvetés: megérdemli-e a Budapest-panoráma, hogy látható legyen, és ha igen, vajon mit fog jelenteni a Kiscelli Múzeum kiállítása nélkül…