Voltak olyan gyűjtemények, így például a kolozsvári Országos Történelmi Ereklyemúzeum, amelynek mentését a főfelügyelőség nem is tartotta kívánatosnak, sem szükségesnek – alapítója, igazgatója, a szívósan lobbizó és láthatóan jó függetlenségi párti kapcsolatokkal rendelkező Kuszkó István ismételt sürgetései ellenére sem. Az alsókubini Csaplovics-könyvtárat, a helyi igazgató kérése ellenére Juhász Nagy Sándor államtitkár nem engedte elvitetni Pozsonyba, mert attól tartott, hogy a békeszerződés nyomán úgyis vissza kellene szolgáltatni. Listákat nem ismerünk minden helyről, de például a kassai menekítés kapcsán Kőszeghy Elemér viszonylag részletesen beszámolt az elszállított kétvagonnyi értékről, Selmecbányán pedig például a városi múzeum őrének, Baker Bélának a hagyatéka megőrizte az elszállított tárgyak jegyzékét. [39]

Ezalatt, 1918. december 30-án a főfelügyelőség a kultusztárca kérésére, a béketárgyalásokra való előkészületek szándékával összesítést készített az elveszített (vagy elveszítettnek tudott) területek, városok közgyűjteményeinek állományáról és azok pénzbeli értékéről. [40] Az összeállításnak nem annyira az összegszerűsége az érdekes, hanem a tény, hogy a főfelügyelőség munkatársai nemcsak az év végén még bőven magyar fennhatóság alatt álló Nagyváradot és Szatmárt tekintették elveszített területnek – amelyek a békeszerződés értelmében valóban elvesztek, valamint az ekkor már szerb megszállás alatt álló Pécs gyűjteményeivel sem számoltak –, hanem Miskolcot, Balassagyarmatot, Gyulát, Sopront, Szombathelyt és Magyaróvárt is az elveszített területek közé sorolták. A népkönyvtárakról készült összesítés szerint összesen 805 könyvtár, mintegy 3 millió 194 ezer korona értékű állományának és épületének elvesztésével számolt a kultuszkormányzat.

A mentés költségeire a VKM 1919. január elején 11 ezer koronát utalt át a főfelügyelőségnek. [41] Ezt az pénzt azonban a főfelügyelőség nem teljes egészben használta fel. Már a Tanácsköztársaság alatt számolt el Mihalik József a kiutalt összeggel. [42] Az adatokból kiderült, hogy az elköltött 7786 korona legnagyobb részét a sepsiszentgyörgyi és a gyulafehérvári múzeum mintegy hatvan ládájának a szállítása, valamint Ernyey József selmecbányai kiküldetése tette ki. A főfelügyelőség más munkatársai is kaptak kisebb összegeket vidéki kiszállásaik költségeinek fedezésére, de ezek esetenként mindössze néhány száz koronás összegek voltak. Hogy ez bizonyosan nem fedezte az elszállítás teljes költségét, arról Nagyvárad és Kassa elszállított műtárgyainak mennyisége tanúskodik. Lehetséges, hogy azok elhozatala más költségkeret terhére történt, így például a nagyváradi, az Ipolyi-gyűjtemény elszállításával kapcsolatos összegek több ezer koronára rúgtak, ezek ebben az összesítésben mégsem szerepelnek. Az elszámoláshoz mellékelt piszkozatokból látszik, hogy Back Bernát 23 ládája, a marosvásárhelyi Teleki-téka 19 ládája és Nyitra vármegye 19 ládája különösebb költség nélkül jutott el Budapestre. A tanácskormány a Műemlékek és Könyvtárak Országos Tanácsát és vele a főfelügyelőséget megszüntette, és a mentés ügykörét áttette a Magyar Nemzeti Múzeumhoz, ugyanakkor Czakó Elemér kinevezését 1919. április elején megerősítették. [43]

Érdemes végigtekinteni azokon a helyeken, amelyek nem tettek eleget a központi utasításnak: nem küldte Budapestre, inkább a múzeum anyagát helyben rejtette el Zsebráczky Géza bártfai múzeumigazgató, az eperjesi evangélikus kollégium, a brassói evangélikus gyülekezet, amely a felállítani tervezett Barcasági Múzeum anyagát gondozta. Egyáltalán nem válaszolt a főfelügyelőség megkeresésére például Komárom, Rimaszombat és Szombathely elöljárósága. Voltak olyan települések, amelyek egy-egy ládát küldtek (például Szilágysomlyó, Körmöcbánya), és voltak olyanok, ahonnan a budapesti kiküldött szerint egyszerűen nem volt érdemes elhozni semmit (Zombor).

Más taktikát választott a temesvári múzeum felelőse, egyben helyi iskolaigazgató: mivel a múzeumi anyag már nem volt szállítható (csakúgy, mint például Versecen) az antantcsapatok előrenyomulása és a zavargások miatt az arany- és ezüstneműt a városi reáliskola tornatermének padlója alá ásták el. A Borsod-Miskolci Múzeum képviselői, elsősorban Gálffy Ignác elnök, iskolaigazgató, addig húzták az időt és támasztottak kifogásokat, hogy a múzeum anyaga végül helyben maradt. [44]

A Tanácsköztársaság bukása után a főfelügyelőségnek még egy nagy feladata maradt – amely azonban nem volt mérhető 1918–1919 fordulójának megpróbáltatásaihoz. Az egyetlen, még magyar igazgatás alatt maradt, de a békeszerződésben Ausztriának szánt terület megtartásában kellett szerepet vállalnia. A Bleyer Jakab vezette nemzeti kisebbségek minisztériumában 1920. február 24-én értekezletet tartottak, amelynek résztvevői előtt ismertették a nyugat-magyarországi nemzetgyűlési képviselők memorandumát a térségben kívánatos politikával kapcsolatban. Ebben elsősorban a hatóságok barátságosabb viselkedésére és a nemzetiségi toleranciára hívtak fel annak érdekében, hogy a térséget vizsgáló antantmisszió kedvező véleményre jusson egy majdani, esetleges népszavazás kérdésében. Mihalik József helyettes országos főfelügyelő (illetve egyik munkatársa) látható kínnal fogalmazta meg mértéken felül ezoterikus javaslatát a sopronvármegyei, illetve a Sopron városi múzeum elnöksége számára. Ebben a „német geniusról”, a „német akaraterőről” és a „német tudásról” való kissé zavaros mélázás mellett arra kívánta rábírni a megyei és városi közművelődés vezetőit, hogy tegyenek gesztusokat a német kisebbség felé, és munkálkodásukban vegyék figyelembe az ő szempontjaikat is. Majd gondolatmenetét ezzel zárta: „a múzeum és irányító munkásai és gondosan megfontolt tevékenysége olyan üdvös eredményeket teremhet, amelyek a német és a magyar szellem kiegyenlítő és megértő kölcsönhatásában a kultúra összeforrasztó erejével általában az emberi közművelődés nagy céljaihoz általában közelebb vezetne és a soproni múzeumot oly középpont magaslatára emelhetné, amely, míg egyrészt a múltak iránt való történelmi érzéket és kegyeletet híven ápolná, s erre buzdítólag is hatna, másrészt a jövő fejlődés és alakulás igazságos alapjainak szép példáját mutathatná.” [45] Az akció folytatásáról nincs tudomásunk, a város és környéke ettől függetlenül, az 1921. decemberi népszavazás révén maradt Magyarország része.

A visszaszolgáltatásról egyelőre kevés információnk van: a nagyszebeni Román Irodalmi és Közművelődési Egyesület 1916 óta őrzött tíz ládáját a Nemzeti Múzeum 1919. szeptember 25-én kiadta az egyesület felhatalmazásával rendelkező Constantin Teodoru hadnagynak, a Budapestet megszálló román hadsereg képviselőjének. [46] Az eset nyilván részletesebb feltárást igényel, de belesimul a román hadsereg azon kísérleteibe, amelyek során a Nemzeti Múzeumból 1919. szeptember–októberben, részben magyar iskolákat végzett román múzeumi szakemberek, néprajzosok, művészettörténészek segítségével megpróbálták megszerezni az Erdélyből származó kincseket – és vélhetően még ennél is többet. [47] Czakó Elemér 1920-as jelentése az elhozott javak visszaadásával számolt, ideértve természetesen a körmöcbányai főreáliskola természettani szertárának preparált albínó szalamandráját is, amelyre minden dokumentum kitért.

Mi az egész mentési akció tanulsága? Először is az, hogy a század elején állami szinten is formálódóban volt valamiféle gondolkodás a nemzet kulturális kincseinek korpuszáról, és ennek ápolására, megőrzésére a kormányzat életre hívott egy – meglehet szűk és nem is mindig kellően figyelembe vett – szakemberi gárdát, amely megpróbálta lebonyolítani ezt az akciót. Miközben a buktatókkal az akció kivitelezői is tisztában voltak (jelesül azzal, hogy lehetséges: a békeszerződés után mindent vissza kell vinni oda, ahonnan elhozták), működésük során állandóan mérlegelniük kellett az univerzális, a nemzeti és a nemzetiségi értékek viszonyrendszerét. Az eredmény nem feltétlenül volt meggyőző: a helyi érdekek, a magyarországi nemzetiségi közösségek szempontjai, a szállítási nehézségek mind a végrehajtás ellen hatottak, amelyet így csak részben lehetett teljesíteni.

A kaotikus körülmények ellenére azonban sok száz láda műkincs változtatott helyet és érkezett az ország központjába: nemcsak azok, amelyek letétként voltak vidéki közgyűjteményekben, hanem olyanok is, amelyek egy vidéki múzeum gyűjteményének szerves részét képezték. Voltak közöttük, amelyek a békeszerződés után is a trianoni Magyarországon maradtak, mások visszatértek: ennek a procedúrának a feltárása azonban egy másik tanulmány tárgya lehet. A mentés zömét végző főfelügyelőséget a tanáccsal együtt 1922-ben, a klebelsbergi reformok keretében megszüntették, feladataikat részben a VKM, részben a Nemzeti Múzeum vette át. Ezzel – bár ezt nem verték nagy dobra – a Tanácsköztársaság alatt követett igazgatási sémát követték.

(Készült a „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoport működése keretében.)

Jegyzetek:

[39] Uo. 37–48. f.  És Štátny archív v Banskej Bystrici, pobočka Banska Stiavnica, osobné fondy, Vojtech Baker, 1. dob. A Czakó-féle jelentés egyértelműen átvette a kassai szakember jelentését, erre utalnak az egyes szám első személyben tett megfogalmazások.

[40] MNL OL K 736, 70. dob. 748/1918. sz., Összesítés a VKM részére, Bp. 1918. dec. 30.

[41] Uo. 71. dob., 34/1919. sz. Mihalik József elismervénye, Bp. 1919. jan. 10.

[42] Uo. 71. dob., 277/1919. sz. Mihalik József a közoktatásügyi népbiztosnak, Bp. 1919. máj. 9.

[43] Uo. 71. dob., 280/1919. sz. Czakó Elemér levele a főfelügyelőségnek, Bp. 1919. máj. 11. A főfelügyelőség addigi munkatársai közül négyet hivatalában hagyott, és rájuk a könyvtárügy kezelését bízta.

[44] Uo. 71. dob. 95/1919. sz., Gálffy Ignác levele, Miskolc, 1919. jan. 10. uő. 1919. jan. 24. (restaurált, szám nélkül), 358. f. valamint  uő. 1919. febr. 1. 359. f.) Lásd még a múzeum jelentését az 1919. évről, uo. 73. dob. 168/1920. sz., a Borsod-Miskolci Múzeum 1919. évi fejlődéséről és állapotáról szóló jelentés.

[45] Uo. 73. dob. 1 biz/1920. sz., Mihalik József levélfogalmazványa (piszkozat), Bp. 1920. márc. 22. Ugyanott található a képviselők 1920. febr. 18-án megszövegezett memoranduma és a VKM-átirat a miniszteri értekezlet határozványairól, 1920. márc. 11-ről, Bibó István miniszteri titkár szövegezésében.

[46] OSZKK, Fol. Hung. 2052, Czakó-jelentés, 70. f.

[47] A kontextusról lásd Gál Vilmos: A Nemzeti Múzeum a két világháború között. Folia Historica 22. (2002–2004), 47–78., főleg: 51–54.

Megjelent a MúzeumCafé 75-76. számában (2020. március)

Képek:

A Marosvásárhelyi Református Kollégium épülete (Fortepan)

Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 1933 (Fortepan)

Ablonczy Balázs: Menekülő műtárgyak 1. rész

Ablonczy Balázs: Menekülő műtárgyak 2. rész