Úgy tűnik, a múzeumvezetők elfogadják az ideológiai iránymutatást, ám segítséget inkább konkrét szakmai kérdésekben várnak. Például hogy mettől meddig tart egy vidéki múzeum kutatási területe, valamint hogy mi legyen az orosz szakszövegekkel. Az MMOK 1950. áprilisi, első összmúzeumi konferenciája, harmadik rész.
Keveset tudni Radvánszky Rózsáról, aki ekkor a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának személyzetise volt, ennélfogva élet-halál ura. Igazi munkásmozgalmi karrier az övé, a Szovjet-Magyar Művelődési Társaság országos központjának szervezési vezetője, a koalíciós parlamentben Hajdú-Bihar megye képviselője az MKP színeiben és a Demokratikus Nők Szövetsége titkára is 1945-öt követően, ám a villámkarrier már az ötvenes évek első felében véget ér.
Radványszky azzal kezdte hosszú beszédét, hogy komoly kritikával illette a korábbi oktatási rendszert: ahogy az elmúlt napok felszólalásaiban (főleg Pogány Ö. Gábornál) már felmerült, sok a római koros, de kevés a középkoros régész: „holott az egész középkor a lábunk előtt alatt fekszik, csak ki kellene ásnunk, s meg kellene írni végre Magyarország történelmét.” A múzeumi szakemberek képzését a „vak véletlenre” bízták. A kultúrforradalom lényege: megtisztítás az idealista, polgári csökevényektől. Bevallja, ő maga nem szakember, de bejár az egyetemre előadásokat hallgatni, a szakmabeliekkel beszélgetve feltűnik neki, hogy semmit sem tudnak a marxizmus-leninizmusról. A muzeológia a nacionalizmusnak, és a kozmopolitizmusnak, az egész polgári filozófiának a melegágya. A problémákat az Ethografia és az Archaeológiai Értesítő meg csak tetézi.
A programbeszédek után mindig Ortutay Gyula, a MMOK vezetője az első reagáló, ezúttal is ő emelkedik szólásra: meg kell szervezni az orosz nyelv oktatását. A néprajzi szakmát (a sajátját) viszont megvédte, hiszen elsőként illette kritikával önmagát.
A rövid, helyeslő felszólalások után Dobrovits Aladár (1909-1970, ekkor Iparművészeti Múzeum igazgató) következett, aki rendjén valónak tekinti az ideológiai átképzést, „ám vannak, akik a marxi-lenini elméletből szellemtudományt akarnak csinálni.” Szilágyi János (1907-1988, ekkor BTM, Aquincum, az Archaeológiai Értesítő főszerkesztője) régésznek rosszak a tapasztalatai az orosz nyelv tanítását illetően, a régészeti szakcikkeket rosszul fordítják, nincsen orosz régészeti szakszótár, ezért szovjet egyetemisták bevonását kezdeményezi.
Garas Klára (1919-1917, Szépművészeti Múzeum Régi Képtár) szerint a szovjet szakcikkek követése fontos lenne, ám ezek csak „ad hoc” érkeznek, be kellene szerezni az elmúlt 25 év művészettörténeti szakcikkeit, ha máshogy nem, intézményi cserével. A Gorkij Könyvtárban kiváló szakemberek tanítanak orosz nyelvet, a művészeti szakszavak pedig nemzetköziek, ezért nem okozhatnak gondot a szovjet szakszövegek megértése.
Balanyi Béla (1911-2002, levéltáros, nagykőrösi múzeumigazgató) visszatért a középkoros régészek hiányára, feltárásra várnak a középkori falvak, „a régész feladata volna marxista szempontból tárgyi bizonyítékok bemutatása.” Seenger Ervin (1908-1981, várostörténész, a BTM metszetgyűjteményének vezetője) a Természettudományi Múzeum fejlődéslélektani kiállítását bírálta, mert hiányzik belőle „a világ teremtésével kapcsolatos kellő materialista megokolás, szemben az idealista filozófia bő fegyvertárával”. A pécsi igazgató, Török Gyula (Pécs, JPM) védelmébe vette a kiállítást, mivel „a tárgyak önmagukban demonstrálják a fejlődést”. Azt is megjegyezte ugyanakkor, hogy önkritikára és orosz nyelvtanfolyamokra van szükség.
A következő hosszabb előadást Molnár János tartotta az adminisztrációs kérdésekről. A későbbi művelődésiügyi miniszter-helyettes sérelmezte, hogy az igazi problémákat ezen a konferencián nem nyilvánosan, hanem kisebb csoportokban beszélik meg a kartársak, az egyik sarokba félrehúzódva „dorongolják le egymást”. A leveleket ne a minisztériumba és ne az akadémiára küldjék, hanem mindig az MMOK-ba, és ne írjanak „lírai” leveleket, hanem röviden és „világosan mondják el, hogy mit akarnak”.
Az örök első reagáló, Ortutay megerősítette, hogy az MMOK arra van, ne öt-hat helyen tologassák az aktákat, ez a központosítás lényege. Ugyanakkor Molnárnak igaza van abban, hogy nem kell mindenben a Központot zargatni, például a kertrendezést önállóan is meg lehet oldani. Vidéken pedig le kell győzni az „oly erős, de rendkívül kártékony hagyományt”, a klikkszerű működést.
Bálint Alajos Szegedről azt kéri, hogy határozzák meg egy-egy intézmény gyűjtőterületét. Korábban Szeged gyűjtési köréhez tartozott pl. Csanád megye, északon egész Szentes vidéke. Most Csongrád megyében négy múzeum van, és egyik sem tudja, mi tartozik a hatáskörébe. Szegeden nincs természettudományi osztály, de ez a legkevesebb, szükség lenne egy néprajzi osztályra, ami egyben a mezőgazdaságit is jelentené. „Örömmel tapasztaljuk”, hogy az egyéni gazdálkodást kiszorítja a kollektív, ám az egyéni eszközeit össze kellene gyűjtenie egy mezőgazdasági osztálynak.
A gyűjtési terület meghatározása a nyíregyházi Nyárádi Mihálynak is problémája, marad-e Szabolcs és Szatmár vármegye, ahogyan eddig volt, vagy hogyan tovább?
Miközben többen is, egy-egy bővített mondatban a betöltendő állások felől érdeklődnek, Ortutay megjegyzi: a mezőgazdaság kollektivizálása nem megy olyan nagy ütemben, de majd az ipari fejlődés ezt is felgyorsítja…
Folytatjuk!
Képek:
Aquincum, 1946 (Fortepan, Berkó Pál)
Háttérben az Iparművészeti Múzeum (Fortepan, Magyar Rendőr)
Korábbi részek:
https://muzeumcafe.reblog.hu/pog-a-regeszeknek-a-szakkorlatozottsag-burzsoa-csokeveny
https://muzeumcafe.reblog.hu/fejlodestani-kiallitasok-es-klerikalis-elhajlasok
