2017 - Arany János születésének kétszázadik évfordulója - a parlament döntése szerint Arany János-emlékév. A költő szülővárosában, Nagyszalontán a bicentenárium évében egymást váltják a különböző programok egész évben. A megemlékezések sorába más városok intézményei - a nagyváradi Szigligeti Színház, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia - is bekapcsolódik. Az irodalmi emlékházakról szóló tematikus számunkból így tehát már csak az emlékév miatt is kihagyhatatlan a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum. Igazgatójával, Darvasi Zoltánnal körbejártuk az intézmény múltját, gyűjteményének elemeit, de nem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy a száztizenhét éves múzeum (ezzel Románia legrégebbi irodalmi múzeuma) harminc éve változatlan állandó kiállítására ráférne némi rekonstrukció. Még csak nem is a szándék hiányzott hozzá az elmúlt huszonöt évben, inkább a román kárpótlási törvény által létrehozott furcsa helyzet, amit Patócs Júlia, az Arany János Művelődési Egyesület elnöke tárt elénk.

Az első állami Bulgakov Múzeumot (Музей М. А. Булгаков) 2007 márciusában alapította a moszkvai városi önkormányzat a Balsaja Szadovaja utca 10. számú házban, az 50-es lakásban. Az író első moszkvai lakása volt itt, és az intézmény az első és egyetlen moszkvai Bulgakov Emlékháznak tekinti magát. 1921 őszén első feleségével, Tatjána Lappával költözött ide az író, a házba ugyan, de még nem az 50-es lakásba. Oda csak 1924-ben költözött, és ez volt az, amit A Mester és Margaritából ismerhetnek. A Mihail Bulgakov Alapítványt 1990-ben hozták létre, abból a célból, hogy az 50-es számú lakást a közönség számára elérhetővé tegye. Célja a hely különleges légkörének megőrzése, amely az orosz történelem több korszakát is idézi: a forradalom előtt Oroszországét, a szovjet korszakét, és a posztszovjet időszakét egyaránt.

"A Wahnfried szimbolizálta mindazt, amit a mi művész-családunknak sikerült elérnie és megteremtenie, és egyben a Wahnfried volt a Wagner Fesztivál szíve és irányítóközpontja is, állandó forródrót létezett a »lenti« lakóház és a »fenti« színház között" - emlékezett vissza Nike Wagner a hajdani időkre a bayreuthi Richard Wagner Múzeum tavalyi újranyitásán elmondott beszédében, amelyben végigvette az egykori generációk olykor inkább "csalódásokkal teli" (Wahn) mintsem "békés" (Fried) életét a házban. [1]

Ha valaki régi múzeumi emberekkel beszélget, akkor előbb-utóbb elhangzik Villangó István neve. Nem véletlen, hiszen a mára jogutód nélkül megszűnt, valaha a múzeumi világ számos területén irányítói szereppel bíró Központi Múzeumi Igazgatóságnál vezetett irodát, majd a Művelődési Minisztérium közgyűjteményi osztályán dolgozott több beosztásban, miközben tíz miniszter és tíz miniszterhelyettes váltotta egymást fölötte. A beszélgetés során csak a töredékét tudtuk érinteni annak, amit a korszakról, annak múzeumirányítási elveiről és történeteiről tud, és szerencsére nem is titkol el.

Gőzerővel dolgozunk következő számunkon, ami perceken belül nyomdába kerül. Az elmúlt hetekben olyan, ma már nem létező intézményekbe jutottunk el (képzeletben, virtuálisan), mint a Központi Múzeumi Igazgatóság Propaganda Osztálya vagy a jobb sorsra érdemes Design Center, és olyan fogalmak kerültek elő, mint a tájház-konjunktúra vagy a "múzeumi hónap". Nyilván könnyű kitalálni, hogy mi lesz a lapszám központi témája.

Vidám, nyári borító jutott legutóbbi lapszámunknak, köszönhetően a vidám budapesti grafikáiról is ismert fiatal grafikusnak. De hogy miről ismert még, melyik kerület részletét rejtette el a központi témaként szolgáló Budavár mellett a legutóbbi MúzeumCafé hátoldalán és hogy melyik milliós nézettségű videoklip grafikája fűződik a nevéhez, arról az alábbiakban szolgálunk fontos adalékokkal.

A párizsi Picasso Múzeumot két éve vezető Laurent Le Bon az eddigi legnagyobb magyarországi Picasso-kiállítás megnyitójára érkezett Budapestre. A tárlat anyagának háromnegyed részét az általa vezetett múzeum biztosította, és a fiatal művészettörténész, Emilie Bouvard személyében ők adták a tárlat kurátorát is. A páros interjúban Le Bon többek között egy monografikus múzeum sajátos helyzetéről, az intézmény és a Picasso család viszonyáról és saját terveiről beszél, míg Bouvard elsősorban a budapesti kiállításról. Szó esik arról is, hogyan látják az emberek Picassót és miért ő a 20. század legismertebb képzőművésze.

Az ország egyik legfontosabb reprezentatív épülete, a Budavári Palota kiégett, romos állapotban maradt 1945 után. Egy darabig úgy tűnt, hogy a kormányzói rezidencia ismét politikai-kormányzati feladatot kap, ám - talán mert hamar világossá vált, hogy a helyreállítás évtizedeket vehet igénybe - végül kulturális központként építették újjá: máshonnan kiszoruló, helyszűke miatt feladatukat csak korlátozottan ellátni képes múzeumokat telepítettek be fokozatosan, a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig. Örömünkre szolgál, hogy mindhárom múzeumból (BTM, MNG, MMM) találtunk tanút, aki visszaemlékezik erre a fontos kultúrtörténeti pillanatra. Akik mesélnek a korszakról: Irásné Melis Katalin régész (BTM), Lakatos József restaurátor (Szépművészeti Múzeum-MNG), Esti Béla, 1966 és 1983 között főigazgató (Magyar Munkásmozgalmi Múzeum)

Lapunk legutóbbi számának ("az ötvenkettes", "a nemzetis" vagy "a bevágásos") borítóját egy testvérpár tervezte, akik a munkafolyamat során három szakmát is képviseltek együtt: a képzőművészetet, a tervezőművészetet és az építészetet. Ugyan a produktumot úgy szeretjük, ahogy van, mégis érdemes egy kicsit többet megtudni arról a gondolatmenetről, amelynek eredményeképpen ezt a finom grafikát kaptuk.

A városi séták ideális közönsége 20-25 főből áll, mondják a tapasztalt sétaszervezők, a MúzeumCafé programján a Nemzeti Múzeum kertjében kétszer többen vettek részt, dacára a hőségnek - vagy éppen ezért, hiszen a park fái legalább a tűző napot kiszűrték. Ugyan májusi lapszámunkban Debreczeni-Droppán Béla remek írásában gondosan áttekintette a Múzeumkert történetét, a séta során mégis tudott újabb adalékokkal szolgálni, amellett, hogy a cikkben említett nevezetességeket "élőben" is láthattuk.