Nehéz felidézni azt, aki már sok évtizede nem él, s barátai közül is már csak kevesen tudnak rá emlékezni. Ország Lili 1926. augusztus 8-án született, Oesterreicher Lívia néven. 1978. október 1-jén halt meg, s én 1977 tavaszán találkoztam vele utoljára. Különleges találkozó volt, mert - szokásától eltérően - legszemélyesebb érzelmeiről beszélt, arról a szerelemről, ami Vasilescu Jánoshoz fűzte - s akinek nevét egyébként nem említette. Láthatóan a legfontosabb az volt számára, hogy ez a kapcsolat továbbra is rejtett, titkos legyen, rettegett attól, hogy kiderüljön. Ugyanolyan szenvedélyesen, majdnem megszállottan elemezte ezt a különös kapcsolatot, mintha a képeiről beszélt volna, mint ahogy azt korábban néha megtette. Passuth Krisztina írása.

Bármilyen hihetetlen, de a manapság a mainstreambe tartozó klasszikus modern művészeket - Tihanyi Lajostól Czigány Dezsőn át Vajda Lajosig - a kultúrpolitika néhány évtizeddel ezelőtt még az underground alkotók közé sorolta. Passuth Krisztina "jó érzékkel" választott a szakmai közmegegyezésen kívül eső művészek közül, így az általa - pályája kezdetén - rendezett kiállítások rendre a múzeumvezetők és minisztériumi illetékesek ellenállásába ütköztek. Az ország legnagyobb múzeumainak munkatársaként még a művek felkutatása és bemutatása is nehézséget jelentett, ezek feloldásában pedig csak Aczél György segíthetett, mintegy igazolva a kultúra évtizedekig mindenható ura köré épült mítosz hitelességét. Az idő a fiatal művészettörténész bátorságát igazolta: ezek a kiállítások a Nyolcak és Vajda recepciójában, valamint a külföldön működő magyar művészek bemutatásában, a magyar művészet történetébe való integrálásukban mérföldkőnek tekinthetők, a későbbi feldolgozások, kutatások alapjául szolgáltak és szolgálnak ma is. Régi, emblematikus kiállításokra emlékező sorozatunk első darabjában Passuth Krisztina három tárlat kulisszatitkaiba enged betekintést, ebből kettőnek kezdeményezője, egynek "elszenvedője" volt: a kisebb fennakadásokkal megvalósult 1965-ös székesfehérvári Nyolcak és Aktivisták után az 1966-os szentendrei Vajda-kiállítást a Pest Megyei Tanács már a megnyitó után két nappal bezárta, és Aczél György "közbenjárása" kellett hozzá, hogy újból megnyissák. Az 1970-es, műcsarnokbeli külhoni művészek tárlatnak pedig már a megnyitása is kérdésessé vált.

Hogyan vehetik fel a versenyt a múzeumok a szabadidő eltöltésének számtalan lehetőségével? Milyen újabb és újabb látogatói igényeknek kell megfelelni, hogyan kerülhet szembe egymással a kurátor és a kutató, ha egy intézmény vagy egy kiállítás korszerűségre és versenyképességre törekszik? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a folyóirat legújabb száma.

Természetesen nem kizárólag ezért érdemes megtekinteni a kArton Galéria április 7-én záró Négy Negyed című kiállítását, hanem mert négy nagyon tehetséges grafikus anyaga látható - köztük Vidák Zsolté, akinek a tavalyi, Budavár-számunk címlapját is köszönhetjük.

A zsidók hozzájárulását Budapest nagyvárossá válásához sokan elemezték már. Az ÓVÁS! Egyesület legújabb kutatása - Kik éltek, kik építettek itt? - viszont házról házra mutat be olyan épületeket - egyelőre a VI. és VII. kerületből -, amelyeknek zsidó építtetője, építésze volt. Weboldalon követhető a program alakulása. Vezetője, Perczel Anna építész, az ÓVÁS! egyik alapítója. Húsz éve szisztematikusan tárja fel a pesti zsidónegyed építészeti értékeit.

2017 - Arany János születésének kétszázadik évfordulója - a parlament döntése szerint Arany János-emlékév. A költő szülővárosában, Nagyszalontán a bicentenárium évében egymást váltják a különböző programok egész évben. A megemlékezések sorába más városok intézményei - a nagyváradi Szigligeti Színház, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia - is bekapcsolódik. Az irodalmi emlékházakról szóló tematikus számunkból így tehát már csak az emlékév miatt is kihagyhatatlan a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum. Igazgatójával, Darvasi Zoltánnal körbejártuk az intézmény múltját, gyűjteményének elemeit, de nem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy a száztizenhét éves múzeum (ezzel Románia legrégebbi irodalmi múzeuma) harminc éve változatlan állandó kiállítására ráférne némi rekonstrukció. Még csak nem is a szándék hiányzott hozzá az elmúlt huszonöt évben, inkább a román kárpótlási törvény által létrehozott furcsa helyzet, amit Patócs Júlia, az Arany János Művelődési Egyesület elnöke tárt elénk.

Az első állami Bulgakov Múzeumot (Музей М. А. Булгаков) 2007 márciusában alapította a moszkvai városi önkormányzat a Balsaja Szadovaja utca 10. számú házban, az 50-es lakásban. Az író első moszkvai lakása volt itt, és az intézmény az első és egyetlen moszkvai Bulgakov Emlékháznak tekinti magát. 1921 őszén első feleségével, Tatjána Lappával költözött ide az író, a házba ugyan, de még nem az 50-es lakásba. Oda csak 1924-ben költözött, és ez volt az, amit A Mester és Margaritából ismerhetnek. A Mihail Bulgakov Alapítványt 1990-ben hozták létre, abból a célból, hogy az 50-es számú lakást a közönség számára elérhetővé tegye. Célja a hely különleges légkörének megőrzése, amely az orosz történelem több korszakát is idézi: a forradalom előtt Oroszországét, a szovjet korszakét, és a posztszovjet időszakét egyaránt.

"A Wahnfried szimbolizálta mindazt, amit a mi művész-családunknak sikerült elérnie és megteremtenie, és egyben a Wahnfried volt a Wagner Fesztivál szíve és irányítóközpontja is, állandó forródrót létezett a »lenti« lakóház és a »fenti« színház között" - emlékezett vissza Nike Wagner a hajdani időkre a bayreuthi Richard Wagner Múzeum tavalyi újranyitásán elmondott beszédében, amelyben végigvette az egykori generációk olykor inkább "csalódásokkal teli" (Wahn) mintsem "békés" (Fried) életét a házban. [1]

Ha valaki régi múzeumi emberekkel beszélget, akkor előbb-utóbb elhangzik Villangó István neve. Nem véletlen, hiszen a mára jogutód nélkül megszűnt, valaha a múzeumi világ számos területén irányítói szereppel bíró Központi Múzeumi Igazgatóságnál vezetett irodát, majd a Művelődési Minisztérium közgyűjteményi osztályán dolgozott több beosztásban, miközben tíz miniszter és tíz miniszterhelyettes váltotta egymást fölötte. A beszélgetés során csak a töredékét tudtuk érinteni annak, amit a korszakról, annak múzeumirányítási elveiről és történeteiről tud, és szerencsére nem is titkol el.

Gőzerővel dolgozunk következő számunkon, ami perceken belül nyomdába kerül. Az elmúlt hetekben olyan, ma már nem létező intézményekbe jutottunk el (képzeletben, virtuálisan), mint a Központi Múzeumi Igazgatóság Propaganda Osztálya vagy a jobb sorsra érdemes Design Center, és olyan fogalmak kerültek elő, mint a tájház-konjunktúra vagy a "múzeumi hónap". Nyilván könnyű kitalálni, hogy mi lesz a lapszám központi témája.