Elkezdesz most egy projektet, öt évre tervezel, de senki nem tudja, mi lesz 2020-ban. El kell képzelned, mit hoz a jövő" - mondja Wim Pijbes, az amszterdami Rijksmuseum főigazgatója, a Liget Budapest építészeti zsűrijének társelnöke. A holland művészettörténész tudja, miről beszél: a botrányosan elhúzódó Rijksmuseum-felújítás kellős közepén érkezett az amszterdami művészeti szentélybe, és az ő vezetésével sikerült végre befejezni a nagy munkát. Az ezzel járó konfliktusokat Pijbes szerint egyvalami tudja megoldani: "az erős vezetési képesség, az, hogy tudod előre, milyen irányba akarsz menni, és mi legyen a végeredmény." A Rijksmuseum főigazgatója elismeri: nem lehet mindenkit meggyőzni, mindig lesznek olyanok, akiknek nem tetszik az adott projekt - de a részvétel lehetőségét nekik is meg kell adni. A múzeumok szerepe ugyanakkor Pijbes szerint változik: egy nemzeti múzeumnak természetesen sok területen a legjobbnak kell lennie, de az emberek manapság nem fogadják el a nagy intézmények abszolutizmusát. A főigazgató szerint az internet korában mindenkinek van véleménye, mindenki írhat, közvetíthet és fogadhat információkat. A felülről lefelé irányuló kommunikáció és viselkedés, hogy a múzeum tudja, mi fontos és mi jó neked, nem működik többé. Wim Pijbes a zsűri tagjaként magáról a konkrét budapesti múzeumnegyed projektről a pályázat szabályai szerint nem beszélhetett, de a múzeumi negyedek eszméjéről, az ilyen és hasonló helyek lehetséges koncepcióiról és kihívásairól, a múzeumi világ jelenéről és jövőjéről örömmel nyilatkozott a MúzeumCafénak.

Építésznek indult, régészként tartják számon, művészettörténetet ír, a lexikonszócikkek nubiológusnak nevezik. Török László professzorral pályájának fordulatai mellett a hazai egyiptológia alakulásáról, egy magyar egyiptológus nemzetközi kutatásokban való szerepéről és egy régmúlttal foglalkozó, mégis fiatal tudomány, a nubiológia keletkezéséről beszélgettünk.

A pártfőtitkár 1987 szilveszterén kereste fel a Műcsarnok Művészet és forradalom című kiállítását, melyet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 70. évfordulója alkalmából rendeztek. A művészeti téren kétségkívül egyszerűen gondolkodó Kádár a szájbarágós szocreál helyett egy igazi klasszikus avantgárd kiállítással szembesült. Ám addigra már feladta…

Keserü Katalin művészettörténészek több generációját tanította és tanítja ma is, életműve ugyanakkor nehezen átfogható, részben az egyetemi oktatói munka okán, amelynek kézzelfogható nyoma csak akkor marad - az indexek aláírásai mellett -, ha az előadások szövegét valaki rögzíti, és nyomtatásban megjelenteti. Ugyanakkor kíváncsisága a művészettörténet legkülönbözőbb területei felé terelte a 19. század történetétől a magyarországi szecesszión át a kortárs művészetekig, a kézműipartól az iparművészetig. Talán ugyanez a kíváncsiság késztette arra is, hogy megpályázza a Műcsarnok igazgatói székét, majd az Ernst Múzeumét - mindkét korszak maradandó nyomott hagyott a hazai muzeológia történetében, az előbbi a műcsarnoki igazgatói anomáliák első epizódjaként, az utóbbi az akkor rövid időre független Ernst Múzeum fénykoraként.

Teremőr a kép előtt. Élő lény a kép előtt, az élő kép előtt. Előkép a valós képhez. A kép egészéhez, mely a dolgok mögött végbemenő jelenségeket nem megnevezi, hanem mutatja. Vagyis inkább sejteti. A festmény bal csücskénél, mint valami igézet, teremőr ül utcai ruhában. Csend és eltolódás ember, kép és kiállítótér kapcsolódási sávjain. Némaság. Némaság, mely felpattintja a tér hullámzó pontjainak csatjait. Nem látjuk? Talán. Azaz inkább nem. Nem baj. Azért még így van. Vagy így (is) lehet. Miért ne? Ebben a pillanatban úgy tűnik, mintha a teremőr egy kép lenne. Festmény. Mű a mű mellett.

A történeti fotográfia gyűjtése és feldolgozása idehaza évtizedekig jelentős terhet cipelt, mivel elsősorban a Munkásmozgalmi Múzeum gyűjtési területének számított, függetlenül a fotó technikájától, korától, készítőjétől. Stemlerné Balog Ilona a kötelező egyetemi gyakorlat időszakától máig egyetlen gyűjteményben dolgozott, húsz évig pedig vezette azt, amelyet hol Legújabbkori Történeti Múzeumnak, hol Magyar Munkásmozgalmi Múzeumnak, majd ismét Legújabbkorinak, ma pedig a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának neveznek.

"Elkezdesz most egy projektet, öt évre tervezel, de senki nem tudja, mi lesz 2020-ban. El kell képzelned, mit hoz a jövő" - mondja Wim Pijbes, az amszterdami Rijksmuseum főigazgatója, a Liget Budapest építészeti zsűrijének társelnöke. A holland művészettörténész tudja, miről beszél: a botrányosan elhúzódó Rijksmuseum-felújítás kellős közepén érkezett az amszterdami művészeti szentélybe, és az ő vezetésével sikerült végre befejezni a nagy munkát.

A Parlamentben több mint három hónapig minden érdeklődő belépődíj nélkül, szabadon megtekinthette a Seuso-kincs március végén Magyarországra került darabjait: hét páratlan késő római ezüstedényt és az elrejtésükre használt rézüstöt. Ez a három hónapos időszak a közelmúltban lezárult, ezért a lelet sorsát figyelemmel kísérők joggal érdeklődnek, miért tűntek el a tárgyak átmenetileg a nagyközönség elől, mikor és hol lesznek ismét láthatók, mi történik velük a parlamenti kiállítás lebontása után?

Lotharingiában, a francia, a német és a luxemburgi határ metszéspontjánál, a Moselle és a Seille folyók találkozásánál áll Franciaország egyik legfontosabb modern és kortárs művészetet bemutató - és egyben alakító - intézménye, a Centre Pompidou-Metz. A francia kulturális élet egyik legfontosabb szereplőjeként nem múzeum a fogalom jogi értelmében, de praktikusan nem is kizárólag kiállítóhely, sokkal több annál.

A MúzeumCafé legújabb, napokban megjelent számában egy különleges mellékletet is kezébe vehet az olvasó: az Érdekes Újság első világháborús képsorozatának válogatását, azokat a fotókat, amelyeket a katonák készítettek és küldtek be a lap felhívására. Ezzel és a képeket digitálisan is bemutató honlappal tiszteleg a folyóirat a száz éve kezdődött "nagy háború" hősei előtt.