Miután elkészült az interjú Tamási Miklóssal, a Fortepan online archívum alapítójával decemberi lapszámunk számára, kollégáink nekiláttak megtervezni és megszervezni a portréfotózás körülményeit. Alanyunk úgy gondolta, igazán autentikus lenne a témához egy lomtalanítási helyszín, és miután kiderült, hogy a Ferencvárosban éppen van is erre lehetőség, a stábbal meg is beszéltek egy Vaskapu utcai találkozót. Ekkor jött az igazi meglepetés: a kiválasztott helyszínen ugyanis egy zsáknyi negatív várt a szállítókra (és ezzel az enyészetre), márpedig a fortepanosok a megmondhatói annak, hogy ma már mennyire ritka alkalom ilyen körülmények között fényképekre lelni. Amikor elkészült a portrékép, ahol Tamási Miklós a kezében szorítja a "leletet" őrző fekete zsákot, még senki nem tudta, hogy milyen kincs lapul benne. Azóta tudjuk, hogy az ismeretlen "Mester utcai húskereskedő" pesti zsánerképei a legtehetségesebb profi fotósok munkáit idézik és mára közkinccsé váltak, a Fortepannak, a MúzeumCafénak és a vak szerencsének köszönhetően - a Fortepan alapító ugyanis aznap nem tervezett kincsvadászatot.

A Szent Korona hazaérkezése az Egyesült Államokból 1977-78 fordulóján a Kádár-korszak egyik legfontosabb története, politikai, kultúr- és művészettörténeti szempontból egyaránt. A gesztust és az eseményt a sajtó és a diplomácia annak idején súlyának megfelelően kezelte. Keveset tudunk azonban arról, hogy muzeológiai szempontból hogyan történt az átvétel, hogyan oldotta meg a feladatot a koronázási ékszereknek évtizedekig helyet adó Magyar Nemzeti Múzeum, mit kezdett a művészettörténész- és a restaurátorszakma ezekkel az ereklyékkel, hogyan lehet "kezelni", milyen fogalmakkal lehet ellátni ezeket a tárgyakat. Lovag Zsuzsa, a múzeum középkori ötvösgyűjteményének akkori vezetője a kezdettől részt vett az azonnal felállított Koronabizottság munkájában, ő volt a "Mädchen für alles", a korona "dajkája" (hiszen csak ő foghatta kézbe), ezért nála illetékesebbet nem is kérdezhetnénk a koronaékszerek hazatéréséről és vizsgálatáról.

A dél-afrikai színész, rendező, képzőművész, William Kentridge (a minap megjelent nemzetközi művészeti Power 100-as lista 81. helyezettje) Übü és az Igazság Bizottság című darabját a Trafó tűzi műsorra november 19-20-án. Mindezek apropóján felidézzük azt az interjút, amit lapunk közölt a budapesti kiállítása kapcsán.

Trogmayer Ottó nem volt tősgyökeres szegedinek, "csak" pályájának negyven éve kötődött a városhoz: éppen ennyi ideig dolgozott a Móra Ferenc Múzeumban, ahová kezdő régészként került, és ahonnan főigazgatóként vonult nyugdíjba. Emellett több mint három évtizedig oktatott a város egyetemén, az utolsó csaknem egy évtizedben tanszékvezetőként. Régészként "végignégykézlábazta" Csongrád megyét, múzeumvezetőként végigvezette az Ópusztaszeri Emlékpark - és a Feszty-körkép - megvalósítását az első gondolattól - ami Erdei Ferenc dolgozószobájában született meg 1970-ben - egészen az 1995-ös átadásig.

Elkezdesz most egy projektet, öt évre tervezel, de senki nem tudja, mi lesz 2020-ban. El kell képzelned, mit hoz a jövő" - mondja Wim Pijbes, az amszterdami Rijksmuseum főigazgatója, a Liget Budapest építészeti zsűrijének társelnöke. A holland művészettörténész tudja, miről beszél: a botrányosan elhúzódó Rijksmuseum-felújítás kellős közepén érkezett az amszterdami művészeti szentélybe, és az ő vezetésével sikerült végre befejezni a nagy munkát. Az ezzel járó konfliktusokat Pijbes szerint egyvalami tudja megoldani: "az erős vezetési képesség, az, hogy tudod előre, milyen irányba akarsz menni, és mi legyen a végeredmény." A Rijksmuseum főigazgatója elismeri: nem lehet mindenkit meggyőzni, mindig lesznek olyanok, akiknek nem tetszik az adott projekt - de a részvétel lehetőségét nekik is meg kell adni. A múzeumok szerepe ugyanakkor Pijbes szerint változik: egy nemzeti múzeumnak természetesen sok területen a legjobbnak kell lennie, de az emberek manapság nem fogadják el a nagy intézmények abszolutizmusát. A főigazgató szerint az internet korában mindenkinek van véleménye, mindenki írhat, közvetíthet és fogadhat információkat. A felülről lefelé irányuló kommunikáció és viselkedés, hogy a múzeum tudja, mi fontos és mi jó neked, nem működik többé. Wim Pijbes a zsűri tagjaként magáról a konkrét budapesti múzeumnegyed projektről a pályázat szabályai szerint nem beszélhetett, de a múzeumi negyedek eszméjéről, az ilyen és hasonló helyek lehetséges koncepcióiról és kihívásairól, a múzeumi világ jelenéről és jövőjéről örömmel nyilatkozott a MúzeumCafénak.

Építésznek indult, régészként tartják számon, művészettörténetet ír, a lexikonszócikkek nubiológusnak nevezik. Török László professzorral pályájának fordulatai mellett a hazai egyiptológia alakulásáról, egy magyar egyiptológus nemzetközi kutatásokban való szerepéről és egy régmúlttal foglalkozó, mégis fiatal tudomány, a nubiológia keletkezéséről beszélgettünk.

Keserü Katalin művészettörténészek több generációját tanította és tanítja ma is, életműve ugyanakkor nehezen átfogható, részben az egyetemi oktatói munka okán, amelynek kézzelfogható nyoma csak akkor marad - az indexek aláírásai mellett -, ha az előadások szövegét valaki rögzíti, és nyomtatásban megjelenteti. Ugyanakkor kíváncsisága a művészettörténet legkülönbözőbb területei felé terelte a 19. század történetétől a magyarországi szecesszión át a kortárs művészetekig, a kézműipartól az iparművészetig. Talán ugyanez a kíváncsiság késztette arra is, hogy megpályázza a Műcsarnok igazgatói székét, majd az Ernst Múzeumét - mindkét korszak maradandó nyomott hagyott a hazai muzeológia történetében, az előbbi a műcsarnoki igazgatói anomáliák első epizódjaként, az utóbbi az akkor rövid időre független Ernst Múzeum fénykoraként.

A történeti fotográfia gyűjtése és feldolgozása idehaza évtizedekig jelentős terhet cipelt, mivel elsősorban a Munkásmozgalmi Múzeum gyűjtési területének számított, függetlenül a fotó technikájától, korától, készítőjétől. Stemlerné Balog Ilona a kötelező egyetemi gyakorlat időszakától máig egyetlen gyűjteményben dolgozott, húsz évig pedig vezette azt, amelyet hol Legújabbkori Történeti Múzeumnak, hol Magyar Munkásmozgalmi Múzeumnak, majd ismét Legújabbkorinak, ma pedig a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának neveznek.

"Elkezdesz most egy projektet, öt évre tervezel, de senki nem tudja, mi lesz 2020-ban. El kell képzelned, mit hoz a jövő" - mondja Wim Pijbes, az amszterdami Rijksmuseum főigazgatója, a Liget Budapest építészeti zsűrijének társelnöke. A holland művészettörténész tudja, miről beszél: a botrányosan elhúzódó Rijksmuseum-felújítás kellős közepén érkezett az amszterdami művészeti szentélybe, és az ő vezetésével sikerült végre befejezni a nagy munkát.

Manapság, amikor éppen újra kell definiálni a Műcsarnok helyzetét és feladatát, érdemes egy kicsit hátranézni, és foglalkozni az intézmény viharos múltjával. Ilyenkor válik világossá, hogy identitása mintha mindig egy kicsit problematikus lett volna, kiállítási programjában "mindenevő", a fenntartóval való kapcsolatában kiszolgáltatott, kiállítóhelyként funkciója nehezen megfogalmazható: leginkább a "nagy kiállítások" tere, ám ezt a feladatát mára egyértelműen átvették a nagyobb képtárak, elsősorban a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum. Ennél azonban a történet sokkal bonyolultabb - és ezt Kratochwill Miminél kevesen tudják jobban, hiszen az ő Műcsarnokban eltöltött csaknem négy évtizede alatt hét igazgató váltotta egymást, ugyanakkor az alaphelyzet többnyire változatlan volt: a minisztérium határozta meg a kiállítási programot, a művészettörténészek, kiállításrendezők pedig a legjobb tudásuk szerint megvalósították azt.