Évekig tartotta magát a szokás, hogy minden év márciusában a Kassák Múzeum megünnepelte a névadó születésnapját, egy kiállítással, egy hangversennyel (még Csaplár Ferenc igazgatása idején), később akár egy konferenciával is. Állítólag ez az özvegy kifejezett kérése volt, aki a hagyatékot a Petőfi Irodalmi Múzeum rendelkezésére bocsátotta. Az idei kettős ünnep (Kassák születésének 130., halálának 50. évfordulója) apropóján, ha nem is márciusban, de három kiállítás nyílt egy-egy hét különbséggel a PIM három intézményében, a Károlyi-palotában, a Kassák Múzeumban és az ugyancsak ma már filiálé Országos Színháztörténeti Múzeum Bajor Gizi Színészmúzeumában, alaposan körüljárva az avantgárd magyar mesterének szerteágazó tevékenységét.

Valójában három kiállítás nem lenne elég bemutatni, mi mindenre volt képes Kassák íróként, költőként, festőként, tervezőként, szerkesztőként, előadóművészként, szervezőként, kultúrpolitikusként, így a kurátorok (Galácz Judit, Sasvári Edit, Szeredi Merse Pál) megmaradtak az életmű egyik legizgalmasabb korszakánál, az 1920-as éveknél. Az 1919 után – sokakkal együtt – emigrálni kényszerült művész Bécsben dolgozott ebben az évtizedben, nemcsak a betiltott MA folyóiratot keltette életre, de a lap körét is aktivizálta, újabb neveket bevonva, immár a nemzetközi avantgárd egyik jelentős fórumaként. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának középpontjában a bécsi MA áll, és különös módon itt kap nagyobb hangsúlyt a képzőművészet, míg a Kassák Múzeum tárlatán a névadó irodalmi munkássága kerül előtérbe. Két legismertebb irodalmi művének egyike, A ló meghal és a madarak kiröpülnek (a másik az Egy ember élete lehetne, de ez nyilván szubjektív) adja a kiállítás címét és témáját: az önéletrajz, amely – mai felfogásban – egyfajta road movie-nak tekinthető, amikor a főhős a szülővárosából útnak indulva,  Európa nagyvárosait bejárva munkásból művésszé válik. Mivel nem egy könnyen megérthető, dadaista szabadversről beszélünk, ezért a múzeum egy önálló honlapon próbálja meg ábrázolni ennek a fizikai és szellemi utazásnak az állomásait. 

A harmadik kiállítás a helyszínként kiválasztott intézményhez méltóan Kassák körének színházi világával foglalkozik. Rengeteg, talán most először látható dokumentum emlékezik a nagyszínpadi színészként indult Kassákné Simon Jolánra, aki Bécsben már dadaista szavalóesteket rendez, azokra a művészekre, Palasovszky Ödöntől Bortnyik Sándoron át Hevesy Ivánig, akik a rövid, de annál emlékezetesebb avantgárd színházi előadásokat álmodták és valósították meg. A Zöld Szamár Színház mindenképpen emblémája lehetne ennek az összművészeti csodának, amelyben keveredett a balett, a kabaré, az improvizáció és a gépek adta zajok használata. Hogy nagyjából hogyan nézett ki egy ilyen előadást, azt a kurátorok és Rudas Klára látványtervező köré szerveződött csoport (mint írógép-orkeszter) rekonstruálja, ami a kiállításon vetített videón megtekinthető. A Színházi Élet kritikája „érdekes és rokonszenves” előadásnak látta a Zöld Szamár egyik produkcióját, de a korabeli kritika általában nem volt ennyire elnéző.

Ahogy Kassákkal szemben sem, erről a Kassák Múzeum kiállításán is értesülhetünk. De azóta eltelt közel száz esztendő, Kassák kultusza egyre csak erősödik, elismertsége kétségtelen, és ebben a három, február végéig nyitva látható kiállítás nyilvánvalóan még nagyon sokat fog lendíteni.

A kocogókból, gyerekkocsit toló anyukákból, fényképezőgéppel, útikönyvvel felszerelt turistákból lassan többen lépik át az egykori Kerepesi, majd Mező Imre, ma Fiumei úti sírkert kapuját, mint a sírokat látogató hozzátartozók. Ma már egyszerű földi halandó - ha nincs családi sírboltja - legfeljebb szórásos temetéssel nyugodhat a százados platánok és nemzeti nagyságaink társaságában. Kizárólag a Boross Péter vezette Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság dönt arról, hogy ki érdemes arra, hogy a Kerepesibe temessék. A temetőt pedig az annak titkárságaként is működő, 2013-ban létrehívott Nemzeti Örökség Intézete (Nöri) vette át 2016 májusában.

Milyen szobrok bújnak meg az Epreskert lombjai között? Melyik csodálatosabb: Monet kertje vagy a művek, amelyeken megörökítette? Válhat-e pihenőparkká egy temető? Hogyan lett a szigligeti Esterházy-birtokból az irodalom kertje? Milyennek képzelte el Nebbien Henrik a Városligetet a 19. század derekán? Milyen sors vár a védett és védendő kertekre, kastélyparkokra Magyarországon? A MúzeumCafé 61. száma a tájjal mint műemlékkel foglakozik, emellett természetesen számos egyéb témát is feldogoz a hazai és nemzetközi muzeológia világából.

Nemrégiben indult a Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria rövidfilm-sorozata arról, hogyan mely műtárgyakat tartják kedvencüknek az intézmény munkatársai. Váratlan választások, tanulságos indoklások.

Ünnep a MúzeumCafénak és remélhetőleg ünnep a hazai művészettörténész szakma számára a MúzeumCafé könyvek 3. darabjának megjelenése: Tóth Ferenc, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Gyűjteményének munkatársa írta meg a magyarországi művészeti gyűjtemények 1802 és 1906 közötti történetét Mű-Kincs-Tár címmel. Mi történt Széchényi Ferenc ajándékozási szándékának hivatalossá tételétől a Szépművészeti Múzeum megnyitásáig?

A szabadtéri néprajzi múzeumok többsége úgy jön létre, hogy más településeken elbontott házakból, azok berendezéséből keletkezik egy mesterséges múzeumfalu, amelynek segítségével bemutathatók az egyes tájegységek építészeti jellemzői, tárgyhasználata és az életmód más tájegységektől eltérő sajátosságai. A szentendrei Skanzen valóban a semmi közepén született meg a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Az intézmény a saját 50. születésnapja alkalmából most viszonozza az érintett több száz magyar település nagyvonalúságát és egy erre a projektre felújított Robur kisbuszban virtuálisan visszaviszi az egykori gesztus dokumentációját.

A vívó flashmob csak percekig, a bajnokság pár óráig, a vívástörténeti kamarakiállítás csak két napig lesz látható a Nemzeti Múzeumban (az előbbi a lépcsőjén és a kertjében szombat délben, az utóbbi pedig a hétvégén), de ilyenkor fáj a legjobban a sportmúzeum hiánya, ugyanis már egyetlen kicsi teremben annyi minden összesűríthető a 20. századi magyar történelemből, kizárólag sporteszközök és trófeák kiállításával.

Nehéz felidézni azt, aki már sok évtizede nem él, s barátai közül is már csak kevesen tudnak rá emlékezni. Ország Lili 1926. augusztus 8-án született, Oesterreicher Lívia néven. 1978. október 1-jén halt meg, s én 1977 tavaszán találkoztam vele utoljára. Különleges találkozó volt, mert - szokásától eltérően - legszemélyesebb érzelmeiről beszélt, arról a szerelemről, ami Vasilescu Jánoshoz fűzte - s akinek nevét egyébként nem említette. Láthatóan a legfontosabb az volt számára, hogy ez a kapcsolat továbbra is rejtett, titkos legyen, rettegett attól, hogy kiderüljön. Ugyanolyan szenvedélyesen, majdnem megszállottan elemezte ezt a különös kapcsolatot, mintha a képeiről beszélt volna, mint ahogy azt korábban néha megtette. Passuth Krisztina írása.

Miért szeretjük az ötvenes- kora hatvanas évek iparművészeti tárgyait és miért nem az ugyanekkor készült képzőművészeti alkotások többségét? Mert míg a formatervezés nagyjából megúszta a szocreált, és ügyesen átmenthetők voltak a legjobb art deco hagyományok a húszas-harmincas évekből, addig a festészetben, szobrászatban komoly törést okozott az 1945 utáni másfél évtized kötelező realizmusa és absztraktellenessége. Ugyan a más tervezőket is felvonultató Breuer újra itthon kiállítás zömében a két világháború közötti, Bauhaus-hatású iparművészet magyarországi példáit mutatja be, mégis lehet tanulsága, hogy a késő hatvanas évektől megjelenő és idővel egyre silányodó tömegbútorokig milyen sokáig és milyen makacsul tartotta magát a fénykor modernizmusa.

Boldog-boldogtalan sorban állt egy közös fotóért, egy autógrammért, egy mondatért, pedig közel sem akkor sztárok (a magyarországi köztudatban biztosan), mint Damien Hirst vagy akár mint Lucian Freud volt. A Ludwig Múzeum kiválóan felvezette a kiállítást, a két művész (bocsánat: két ember, egy művész) pedig tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre.