Miért szeretjük az ötvenes- kora hatvanas évek iparművészeti tárgyait és miért nem az ugyanekkor készült képzőművészeti alkotások többségét? Mert míg a formatervezés nagyjából megúszta a szocreált, és ügyesen átmenthetők voltak a legjobb art deco hagyományok a húszas-harmincas évekből, addig a festészetben, szobrászatban komoly törést okozott az 1945 utáni másfél évtized kötelező realizmusa és absztraktellenessége. Ugyan a más tervezőket is felvonultató Breuer újra itthon kiállítás zömében a két világháború közötti, Bauhaus-hatású iparművészet magyarországi példáit mutatja be, mégis lehet tanulsága, hogy a késő hatvanas évektől megjelenő és idővel egyre silányodó tömegbútorokig milyen sokáig és milyen makacsul tartotta magát a fénykor modernizmusa.

Boldog-boldogtalan sorban állt egy közös fotóért, egy autógrammért, egy mondatért, pedig közel sem akkor sztárok (a magyarországi köztudatban biztosan), mint Damien Hirst vagy akár mint Lucian Freud volt. A Ludwig Múzeum kiválóan felvezette a kiállítást, a két művész (bocsánat: két ember, egy művész) pedig tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre.

(A Szépművészeti Múzeum 99. évében elhunyt egykori főigazgatójára emlékezünk ezzel a 2012-ben készült életútinterjúval.) Kapcsolata a Szépművészeti Múzeummal csaknem kilencven éve tart. Meghatározó élménye Szinyei Merse Pál Pacsirtájával való találkozása, amelyet akkor még itt állítottak ki, és attól a pillanattól kezdve tudatosan készült arra a pályára, amelynek minden pillanatát ebben az intézményben töltötte. Kapcsolata ma is élő a múzeummal, ahol gyakornokként, tudományos munkatársként, majd főigazgatóként végigkövette - és később irányította - a világháború és a rendszerváltás közötti évtizedeket a háborús nyomok eltakarításától a fővárosi közgyűjtemények átszervezésén át a múzeum külhoni bemutatkozásainak lebonyolításáig. Kutatási területe a régi magyar művészet, de számos tanulmányt publikált - a magyaron kívül négy másik nyelven is, fordítás nélkül - a múzeum külföldi kincseiről, a Magyarország területén alkotó külföldi művészekről. Ami pedig a nevéhez fűződő kiállításokat illeti, vallja, hogy politikai nyomás jellemzően nem, csak anyagi és technikai gondok nehezítették a munkáját. A lényeges dolgok pedig nem változnak: a múzeum állandóan kevesebb pénzből gazdálkodott, mint amennyire szüksége lett volna, a művek külföldre való utaztatása pedig mindig is "gyomorfájást" okozott, függetlenül attól, hogy korszerű körülmények között szállítják, vagy a karhoz láncolva viszik a vonaton - ahogyan ő tette egykor Rembrand két rajzával. )

Ha egy magyar irodalmat nem ismerő külföldi betévedne a Petőfi Irodalmi Múzeum Szabó Magda kiállítására, azt hihetné, hogy egy színésznő emlékét elevenítik itt fel: tetemes mennyiségű fotón jelenik meg a hatvanas-hetvenes évek dívája, a kornak megfelelően vastagon megrajzolt szemkontúrral, igéző tekintettel, méltóságteljes testtartással, mindig elegáns enteriőrben. A száz éve született írónő biztos kézzel építette saját mítoszát írásaival és nyilvános megjelenéseivel, ez a kiállítás pedig méltó elismerése ennek.

Bő egyéves rekonstrukció után június 20-án nyílik újra a Vasarely Múzeum az óbudai Zichy-kastélyban. Lapunk egy korábbi írásában a kastély múzeumnegyeddé alakításának folyamatát tekintette át. Ebből idezzük a Vasarely Múzeumra vonatkozó részt: kik és hogyan döntöttek arról, hogy a világhírű művész ajándékából éppen ott és akkor nyíljon kiállítás.

A múzeumi szakma példamutató összefogásával ezen a hétvégén negyven múzeum ötven műtárgyából rendeznek alkalmi kiállítást a Múzeumok Majálisán. A közös téma a kert, az apropó pedig a Múzeumkert készülő rekonstrukciója. Mi most mindössze egyetlen tárgyat emelünk ki a valóban különleges kínálatból: Oláh Gusztáv díszlettervét Madách darabjához, 1955-ből, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet felajánlásával.

A bicentenáriumi Arany János kiállítás az első igazán komoly "fellépése" a Petőfi Irodalmi Múzeum új főigazgatójának, Prőhle Gergelynek, noha az előkészítés jóval a beiktatása előtt, még E. Csorba Csilla irányítása alatt elkezdődött. Most olyat dobtak, ami még a 444 ingerküszöbét is elérte: a beharangozó filmben Budapestre akkreditált nagykövetek szavalják a Családi kört édes akcentussal és állathangokkal. Remélhetjük, hogy a közönség a klip megtekintésénél közelebb merészkedik az emlékév egyik legfontosabb kiállításához, hiszen mégiscsak élőben látható a Kapcsos könyv, a magyar irodalomtörténet egyik legfontosabb ereklyéje.

c

Nincs új a nap alatt: Honoré Daumier pontosan úgy reagált kora politikai és társadalmi történéseire, mint a mai mémgyárosok, villámgyors volt és kíméletlen. A legnagyobb ütéseket a korrupt politikusokra és az olvasó nőkre mérte. Az első ma is áll, a második - reméljük - már idejétmúlt. A balatonfüredi Vaszary Galéria kiállításán jártunk.

Bármilyen hihetetlen, de a manapság a mainstreambe tartozó klasszikus modern művészeket - Tihanyi Lajostól Czigány Dezsőn át Vajda Lajosig - a kultúrpolitika néhány évtizeddel ezelőtt még az underground alkotók közé sorolta. Passuth Krisztina "jó érzékkel" választott a szakmai közmegegyezésen kívül eső művészek közül, így az általa - pályája kezdetén - rendezett kiállítások rendre a múzeumvezetők és minisztériumi illetékesek ellenállásába ütköztek. Az ország legnagyobb múzeumainak munkatársaként még a művek felkutatása és bemutatása is nehézséget jelentett, ezek feloldásában pedig csak Aczél György segíthetett, mintegy igazolva a kultúra évtizedekig mindenható ura köré épült mítosz hitelességét. Az idő a fiatal művészettörténész bátorságát igazolta: ezek a kiállítások a Nyolcak és Vajda recepciójában, valamint a külföldön működő magyar művészek bemutatásában, a magyar művészet történetébe való integrálásukban mérföldkőnek tekinthetők, a későbbi feldolgozások, kutatások alapjául szolgáltak és szolgálnak ma is. Régi, emblematikus kiállításokra emlékező sorozatunk első darabjában Passuth Krisztina három tárlat kulisszatitkaiba enged betekintést, ebből kettőnek kezdeményezője, egynek "elszenvedője" volt: a kisebb fennakadásokkal megvalósult 1965-ös székesfehérvári Nyolcak és Aktivisták után az 1966-os szentendrei Vajda-kiállítást a Pest Megyei Tanács már a megnyitó után két nappal bezárta, és Aczél György "közbenjárása" kellett hozzá, hogy újból megnyissák. Az 1970-es, műcsarnokbeli külhoni művészek tárlatnak pedig már a megnyitása is kérdésessé vált.

Hogyan vehetik fel a versenyt a múzeumok a szabadidő eltöltésének számtalan lehetőségével? Milyen újabb és újabb látogatói igényeknek kell megfelelni, hogyan kerülhet szembe egymással a kurátor és a kutató, ha egy intézmény vagy egy kiállítás korszerűségre és versenyképességre törekszik? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a folyóirat legújabb száma.