Manapság kétszer meggondolja az ember, hogy múzeumba menjen, háromszor, hogy színházba. Milyen esélyei lehetnek így a Szépművészeti Múzeum most induló idei Textúrájának? Miért érdemes mégis vállani a kockázatot?

Mit kezdenek a múzeumok és az emlékezet a divat, a fogyasztás, a populáris színház, zene, irodalom és képzőművészet megőrzésével és feldolgozásával? A "könnyű" műfajról komolyan gondolkodik a MúzeumCafé 79. száma.

Néhány éve még azt gondoltuk, hogy elvész az emlékezetből (a magyar színház és a művészet történetébe pedig be sem kerül) az a különleges néhány év, amikor a Bábszínház műhelyében progresszív képzőművészek tervezték és kivitelezték az előadások díszleteit, bábfiguráit és plakátjait, azaz egyszerűen meghatározták az intézmény arculatát, a hivatalos kiállítóterekből kirekesztve, a megélhetésért, mégis lelkesen és tehetségesen, képességeik legjavát nyújtva. Szerencsére kiderült, hogy a Bábszínház jelentős tárgyi anyaggal rendelkezik a korszakról, a vonatkozó alkotásokat pedig hozzá tudja rendelni a korszakot alaposan ismerő kurátor. A Tiltottak menedéke kiállítás a Képzőművészeti Egyetemen minden tekintetben egyedülálló tárlat.

Léteznek a fotótörténetben olyan portrék, amelyekkel ma már teljesen azonosítjuk a szereplőt, és minél távolabb haladunk az időben, ez annál inkább érvényes, hiszen egyre kevesebben vannak, akiknek személyes emlékei is vannak az alanyokról. Keleti Évának is vannak ilyen fényképei: Tímár József Az ügynök halálában, megrogyva, két mázsás bőrönddel, az ablakban ülő Ruttkay Éva és Latinovits Zoltán, a nyitott kocsiajtóban cigarettára gyújtó Gobbi Hilda… Hosszan böngészős életmű-kiállítás nyílt a Műcsarnokban, amely ezúttal nemcsak gazdag fotóanyagot sorakoztat fel, de egy kortárs tárlatnál többet mutat magáról a művészről is.

A folyóirat 74. száma arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen múzeumi jelenléte lehetséges a mesének, milyen szerepet játszik az irodalmi és történeti hagyományban, hogyan működik múzeumpedagógiai eszközként.

Arany János nagyon nem szerette, ha fotózták. Miközben a festmény a 19. századi romantika és biedermeier időszakában az alanyról idealizált képet mutatott, a fotográfia - minden technikai hiányossága ellenére - a rideg valóságot tükrözte. Közéleti szereplőként (MTA) azonban néha kénytelen volt kötélnek állni. Például akkor, amikor Országh Antal készített egy fényképet a költő családjáról 1863-ban. E kisméretű fotó az apropója a Petői Irodalmi Múzeum most nyílt kiállításának.

"Sohasem tudtam rock and rollozni én, Operettbe vittek mindig a hétvégén, Száz éve már a barométer esőre áll, Helyettem a babám Hajmási Pálra vár" - szólt a Hobo Blues Band első lemezén 1980-ban. Ennél komolyabb bizonyíték nincsen arra, hogy az operett alap a magyar kultúrtörténetben, a hazai könnyűzene és popkultúra gyökere, a magyar lélek metaforája. Az operett szerző, Kálmán Imre nevét viselő Kálmán Központ ezt és ennél még sokkal többet fog kutatni és dokumentálni.

Évekig tartotta magát a szokás, hogy minden év márciusában a Kassák Múzeum megünnepelte a névadó születésnapját, egy kiállítással, egy hangversennyel (még Csaplár Ferenc igazgatása idején), később akár egy konferenciával is. Állítólag ez az özvegy kifejezett kérése volt, aki a hagyatékot a Petőfi Irodalmi Múzeum rendelkezésére bocsátotta. Az idei kettős ünnep (Kassák születésének 130., halálának 50. évfordulója) apropóján, ha nem is márciusban, de három kiállítás nyílt egy-egy hét különbséggel a PIM három intézményében, a Károlyi-palotában, a Kassák Múzeumban és az ugyancsak ma már filiálé Országos Színháztörténeti Múzeum Bajor Gizi Színészmúzeumában, alaposan körüljárva az avantgárd magyar mesterének szerteágazó tevékenységét.

Valójában három kiállítás nem lenne elég bemutatni, mi mindenre volt képes Kassák íróként, költőként, festőként, tervezőként, szerkesztőként, előadóművészként, szervezőként, kultúrpolitikusként, így a kurátorok (Galácz Judit, Sasvári Edit, Szeredi Merse Pál) megmaradtak az életmű egyik legizgalmasabb korszakánál, az 1920-as éveknél. Az 1919 után – sokakkal együtt – emigrálni kényszerült művész Bécsben dolgozott ebben az évtizedben, nemcsak a betiltott MA folyóiratot keltette életre, de a lap körét is aktivizálta, újabb neveket bevonva, immár a nemzetközi avantgárd egyik jelentős fórumaként. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának középpontjában a bécsi MA áll, és különös módon itt kap nagyobb hangsúlyt a képzőművészet, míg a Kassák Múzeum tárlatán a névadó irodalmi munkássága kerül előtérbe. Két legismertebb irodalmi művének egyike, A ló meghal és a madarak kiröpülnek (a másik az Egy ember élete lehetne, de ez nyilván szubjektív) adja a kiállítás címét és témáját: az önéletrajz, amely – mai felfogásban – egyfajta road movie-nak tekinthető, amikor a főhős a szülővárosából útnak indulva,  Európa nagyvárosait bejárva munkásból művésszé válik. Mivel nem egy könnyen megérthető, dadaista szabadversről beszélünk, ezért a múzeum egy önálló honlapon próbálja meg ábrázolni ennek a fizikai és szellemi utazásnak az állomásait. 

A harmadik kiállítás a helyszínként kiválasztott intézményhez méltóan Kassák körének színházi világával foglalkozik. Rengeteg, talán most először látható dokumentum emlékezik a nagyszínpadi színészként indult Kassákné Simon Jolánra, aki Bécsben már dadaista szavalóesteket rendez, azokra a művészekre, Palasovszky Ödöntől Bortnyik Sándoron át Hevesy Ivánig, akik a rövid, de annál emlékezetesebb avantgárd színházi előadásokat álmodták és valósították meg. A Zöld Szamár Színház mindenképpen emblémája lehetne ennek az összművészeti csodának, amelyben keveredett a balett, a kabaré, az improvizáció és a gépek adta zajok használata. Hogy nagyjából hogyan nézett ki egy ilyen előadást, azt a kurátorok és Rudas Klára látványtervező köré szerveződött csoport (mint írógép-orkeszter) rekonstruálja, ami a kiállításon vetített videón megtekinthető. A Színházi Élet kritikája „érdekes és rokonszenves” előadásnak látta a Zöld Szamár egyik produkcióját, de a korabeli kritika általában nem volt ennyire elnéző.

Ahogy Kassákkal szemben sem, erről a Kassák Múzeum kiállításán is értesülhetünk. De azóta eltelt közel száz esztendő, Kassák kultusza egyre csak erősödik, elismertsége kétségtelen, és ebben a három, február végéig nyitva látható kiállítás nyilvánvalóan még nagyon sokat fog lendíteni.

A múzeumi szakma példamutató összefogásával ezen a hétvégén negyven múzeum ötven műtárgyából rendeznek alkalmi kiállítást a Múzeumok Majálisán. A közös téma a kert, az apropó pedig a Múzeumkert készülő rekonstrukciója. Mi most mindössze egyetlen tárgyat emelünk ki a valóban különleges kínálatból: Oláh Gusztáv díszlettervét Madách darabjához, 1955-ből, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet felajánlásával.

Minden ugyanaz másképpen, hogy egy klasszikust idézzünk: a felkért írók a Magyar Nemzeti Galéria egy-egy főművéhez írtak rövid szövegeket, Valló Péter megtalálta a szöveghez, jelenethez leginkább illő színészt, aki olyan jelmezben lép a közönség elé, amelyet a MOME divat- és textilszakos hallgatói terveztek. Egy festmény, egy szöveg, egy színész, egy jelmez - így zajlik majd a Szépművészeti Múzeumban indult, annak rekonstrukciója óta az MNG-ben folytatódó éves összművészeti program, a Textúra.