Vidám, nyári borító jutott legutóbbi lapszámunknak, köszönhetően a vidám budapesti grafikáiról is ismert fiatal grafikusnak. De hogy miről ismert még, melyik kerület részletét rejtette el a központi témaként szolgáló Budavár mellett a legutóbbi MúzeumCafé hátoldalán és hogy melyik milliós nézettségű videoklip grafikája fűződik a nevéhez, arról az alábbiakban szolgálunk fontos adalékokkal.

A párizsi Picasso Múzeumot két éve vezető Laurent Le Bon az eddigi legnagyobb magyarországi Picasso-kiállítás megnyitójára érkezett Budapestre. A tárlat anyagának háromnegyed részét az általa vezetett múzeum biztosította, és a fiatal művészettörténész, Emilie Bouvard személyében ők adták a tárlat kurátorát is. A páros interjúban Le Bon többek között egy monografikus múzeum sajátos helyzetéről, az intézmény és a Picasso család viszonyáról és saját terveiről beszél, míg Bouvard elsősorban a budapesti kiállításról. Szó esik arról is, hogyan látják az emberek Picassót és miért ő a 20. század legismertebb képzőművésze.

Az ország egyik legfontosabb reprezentatív épülete, a Budavári Palota kiégett, romos állapotban maradt 1945 után. Egy darabig úgy tűnt, hogy a kormányzói rezidencia ismét politikai-kormányzati feladatot kap, ám - talán mert hamar világossá vált, hogy a helyreállítás évtizedeket vehet igénybe - végül kulturális központként építették újjá: máshonnan kiszoruló, helyszűke miatt feladatukat csak korlátozottan ellátni képes múzeumokat telepítettek be fokozatosan, a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig. Örömünkre szolgál, hogy mindhárom múzeumból (BTM, MNG, MMM) találtunk tanút, aki visszaemlékezik erre a fontos kultúrtörténeti pillanatra. Akik mesélnek a korszakról: Irásné Melis Katalin régész (BTM), Lakatos József restaurátor (Szépművészeti Múzeum-MNG), Esti Béla, 1966 és 1983 között főigazgató (Magyar Munkásmozgalmi Múzeum)

Lapunk legutóbbi számának ("az ötvenkettes", "a nemzetis" vagy "a bevágásos") borítóját egy testvérpár tervezte, akik a munkafolyamat során három szakmát is képviseltek együtt: a képzőművészetet, a tervezőművészetet és az építészetet. Ugyan a produktumot úgy szeretjük, ahogy van, mégis érdemes egy kicsit többet megtudni arról a gondolatmenetről, amelynek eredményeképpen ezt a finom grafikát kaptuk.

A városi séták ideális közönsége 20-25 főből áll, mondják a tapasztalt sétaszervezők, a MúzeumCafé programján a Nemzeti Múzeum kertjében kétszer többen vettek részt, dacára a hőségnek - vagy éppen ezért, hiszen a park fái legalább a tűző napot kiszűrték. Ugyan májusi lapszámunkban Debreczeni-Droppán Béla remek írásában gondosan áttekintette a Múzeumkert történetét, a séta során mégis tudott újabb adalékokkal szolgálni, amellett, hogy a cikkben említett nevezetességeket "élőben" is láthattuk.

Miközben minden létező múzeumban egymás lábát tapossák a látogatók, van, ahol egész évben nem látnak akkora közönséget, mint ezen az egyetlen estén, valójában nagyon is van tétje annak, hogy a látogató hol kezdi a programot, hol veszi a karszalagot, a tömeg ugyanis önmagában nem jelent bevételt az intézménynek. Aki erre figyel, az kismúzeumból indul, jótékony céllal.

Művészetszerető család, polgári életmód, majd a politikai fordulatok vesztese. Semmi nem ment könnyen, semmi nem hullott az ölébe, több elismerés érte szerte a világban, mint idehaza - foglalhatnánk össze a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának egykori vezetője, Urbach Zsuzsa pályájának lényegét. Származása miatt halmozottan hátrányos helyzetből indult, mégis a 15-16. századi németalföldi és német festészet és a keresztény ikonográfia világszerte elismert kutatója, a festmények technikai vizsgálatának hazai előfutára lett.

Egyetlen idézettel össze lehet foglalni mindazt, ami a 20. század derekától kezdve a magyarországi műemlékeknek jutott: "A történelemnek ez a fejezete olyan erőteljes kultúraellenes beállítottságnak a tükre, amelyet csak rettenettel tudunk felidézni." Átépítések, széthordások, elbontások, átfestések, a díszítésektől, parkoktól, gazdasági háttértől, berendezéstől való megfosztások. A beszélgetés olyan műemléképületekről, kastélyokról, kolostorokról, zsinagógákról szól, szomorú vagy követendő példákról, amelyek (így vagy úgy) túlélték ugyan a világháborút és az azt követő évtizedeket, azonban eredeti funkciójukat mára teljesen elveszítették.

Hangulatos videóklip készült a március utolsó napján tartott lapbemutatónkról és a MúzeumCafé díj átadásáról, amelye(ke)t az El Kazovszkij-kiállítás három kurátora, Jerger Krisztina, Rényi András és Százados László vehetett át. Néhány mondat a lap megújulásáról, a Kazó-tárlat értékeléséről és arról, hogy Jerger Krisztina miért érezte mindhárom színkombinációt a magáénak. (Vajon melyik került hozzá végül?)

Megújult lapunk bemutatóján sok más mellett az is elhangzott, hogy ezt a lapszámot hívhatjuk "az ötvenegyediknek", "a kastélyosnak" vagy "a Hagyatéknak" is, de elképzelhető, hogy évtizedek múlva "a Csáki László-borítósként" él majd a köztudatban, amikor szakdolgozók keresnek benne adatokat a kutatásaikhoz. Miért a fiók a címlapon és miért a kusza növény a hátoldalon, miért alkalmas a szita a krétarajz megjelenítésére? Mindezekre ő maga, Csáki László grafikus, animációs filmrendező adja meg a válaszokat.