Egyetlen idézettel össze lehet foglalni mindazt, ami a 20. század derekától kezdve a magyarországi műemlékeknek jutott: "A történelemnek ez a fejezete olyan erőteljes kultúraellenes beállítottságnak a tükre, amelyet csak rettenettel tudunk felidézni." Átépítések, széthordások, elbontások, átfestések, a díszítésektől, parkoktól, gazdasági háttértől, berendezéstől való megfosztások. A beszélgetés olyan műemléképületekről, kastélyokról, kolostorokról, zsinagógákról szól, szomorú vagy követendő példákról, amelyek (így vagy úgy) túlélték ugyan a világháborút és az azt követő évtizedeket, azonban eredeti funkciójukat mára teljesen elveszítették.

Hangulatos videóklip készült a március utolsó napján tartott lapbemutatónkról és a MúzeumCafé díj átadásáról, amelye(ke)t az El Kazovszkij-kiállítás három kurátora, Jerger Krisztina, Rényi András és Százados László vehetett át. Néhány mondat a lap megújulásáról, a Kazó-tárlat értékeléséről és arról, hogy Jerger Krisztina miért érezte mindhárom színkombinációt a magáénak. (Vajon melyik került hozzá végül?)

Megújult lapunk bemutatóján sok más mellett az is elhangzott, hogy ezt a lapszámot hívhatjuk "az ötvenegyediknek", "a kastélyosnak" vagy "a Hagyatéknak" is, de elképzelhető, hogy évtizedek múlva "a Csáki László-borítósként" él majd a köztudatban, amikor szakdolgozók keresnek benne adatokat a kutatásaikhoz. Miért a fiók a címlapon és miért a kusza növény a hátoldalon, miért alkalmas a szita a krétarajz megjelenítésére? Mindezekre ő maga, Csáki László grafikus, animációs filmrendező adja meg a válaszokat.

Ki az Ady-művek és -kéziratok kritikai kiadásainak szerkesztőjeként, más tudományos kötetek kiadójaként ismeri. Láng József életpályájából - az egyéb részletek, a hivatalnoki és a könyvtárosi évek érintése mellett - ezúttal elsősorban a Petőfi Irodalmi Múzeumban töltött évtizedeket tekintjük át, hiszen a Kézirattár vezetőjeként fontos szerepet vállalt az intézmény mai struktúrájának felépítésében, a kutatók számára, valamint az állományvédelmi szempontból is megfelelő katalogizálási rendszer megalkotásában, és közreműködésével fontos irodalmi kéziratok sokaságával gazdagodott a múzeum gyűjteménye. Megtudhatjuk, hogy az "átkosban" miért voltak a mainál kedvezőbb helyzetben a tudományos könyvtárak, milyen papírból készül a kéziratokat őrző szabályos pallium, hogyan rögzítették a beérkező fotókat, könyveket és kéziratokat a Petőfi Irodalmi Múzeum hőskorában, miért fakultak értékes kéziratok szinte olvashatatlanná, és mi minden fér el egy 1200-as Lada csomagtartójában.

Már csak órákig lehet megtekinteni kiállításunkat a Capa Központban, hiszen ma este zár, és ugyan zajlanak vidéki turnénk előkészületei, de ez a válogatás ebben a formában most látható utoljára. Az egy nappal előrehozott finisszázson, vasárnap délután György Péter osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel.

Egy korábban megjelent írásunkkal emlékezünk a napokban elhunyt Szilágyi János Györgyre (1918-2016) és "otthonára", a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményére, amelynek 1941-től, majd 1947-től volt munkatársa és vezetője.

Hol van a méltó helye Csontváry Kosztka Tivadarnak a művészettörténetben és hol a kiállítóterekben? Feldolgozott-e az életmű, láthatók-e az alkotások? Ezektől a kérdésektől hangos manapság a művészeti közbeszéd a fővárosi kiállítás apropóján. Magától értetődő tehát Csontváryról azzal az emberrel beszélgetni, aki kiemelten fontos szerepet játszott abban, hogy a művek állandó otthont kaptak Pécsen, miközben részt vett a pécsi Múzeumutca létrejöttében, a Modern Magyar Képtár anyagának gazdagításában magángyűjtemények és művészhagyatékok befogadásával. Romváry Ferenc elismeri, hogy nem lett volna esélye mindezeket véghezvinni olyan emberek nélkül, akik kellő politikai hátszéllel és hatalommal, egyszersmind kulturális igénnyel, a művészetekre való fogékonysággal rendelkeztek a helyi országgyűlési képviselő Aczél Györgytől az igazi mentor Takács Gyula tanácselnök-helyettesen át az ország egyik legprogresszívebb megyei múzeumát vezető Hárs Éváig. Ma már történelem, de a hatvanas években még a jelenidőhöz tartozott, amikor egy olyan Zsolnay igazgatta a múzeumi tárlókban a tárgyakat, aki még megélte a dinasztia fénykorát, amikor Martyn Ferenc a bányászokból képzett szocreál festőkkel hadakozott, amikor a művészeti gimnazista Pinczehelyiék akasztgatták a képeket a képtár első állandó kiállításán, amikor Németh Lajos először vehette szemügyre a raktárak mélyéről előszedett Csontvárykat, és amikor huszonnyolc pesti vonatút és tizenegy szerződésvariáció után egyezett meg a pécsi múzeum Gerlóczy Gedeonnal a műtárgyak elhelyezéséről.

Megszólalnak a kiállításunk alkotói, hogy miért jó dolog lassulni, sírjunk-e vagy nevessünk a képeken, mit látunk a múzeumokban, milyen koncepció alapján született éppen ez a válogatás és hogy mit gondolt a költő. Közben pedig készül egy meglepetés: gondoskodunk az ünnep utáni édes pihenésről, egy programról a Capában. Részletek hamarosan. Mindenki figyelje a levelezését és a közösségi oldalát!
 

Miután elkészült az interjú Tamási Miklóssal, a Fortepan online archívum alapítójával decemberi lapszámunk számára, kollégáink nekiláttak megtervezni és megszervezni a portréfotózás körülményeit. Alanyunk úgy gondolta, igazán autentikus lenne a témához egy lomtalanítási helyszín, és miután kiderült, hogy a Ferencvárosban éppen van is erre lehetőség, a stábbal meg is beszéltek egy Vaskapu utcai találkozót. Ekkor jött az igazi meglepetés: a kiválasztott helyszínen ugyanis egy zsáknyi negatív várt a szállítókra (és ezzel az enyészetre), márpedig a fortepanosok a megmondhatói annak, hogy ma már mennyire ritka alkalom ilyen körülmények között fényképekre lelni. Amikor elkészült a portrékép, ahol Tamási Miklós a kezében szorítja a "leletet" őrző fekete zsákot, még senki nem tudta, hogy milyen kincs lapul benne. Azóta tudjuk, hogy az ismeretlen "Mester utcai húskereskedő" pesti zsánerképei a legtehetségesebb profi fotósok munkáit idézik és mára közkinccsé váltak, a Fortepannak, a MúzeumCafénak és a vak szerencsének köszönhetően - a Fortepan alapító ugyanis aznap nem tervezett kincsvadászatot.

Szerencsére sokan sajnálják, hogy lemaradtak a hétfő esti megnyitónkról, és attól sem vagyunk elkeseredve, hogy az összegyűlt tömeg miatt a jelenlévők legalább kétharmada jó ha hallotta, de nem látta a kiállítást megnyitó Toronyi Zsuzsannát és Péterfy Gergelyt, a meg- és elköszönő Martos Gábort és Lévay Zoltán konferansziét. Helyszín: Capa Központ, időpont: 2015. december 14. 19 óra, tárgy: a Múzem: a lassú műfaj című kiállításunk megnyitója. Íme az eseményről készült felvétel!