2017 - Arany János születésének kétszázadik évfordulója - a parlament döntése szerint Arany János-emlékév. A költő szülővárosában, Nagyszalontán a bicentenárium évében egymást váltják a különböző programok egész évben. A megemlékezések sorába más városok intézményei - a nagyváradi Szigligeti Színház, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia - is bekapcsolódik. Az irodalmi emlékházakról szóló tematikus számunkból így tehát már csak az emlékév miatt is kihagyhatatlan a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum. Igazgatójával, Darvasi Zoltánnal körbejártuk az intézmény múltját, gyűjteményének elemeit, de nem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy a száztizenhét éves múzeum (ezzel Románia legrégebbi irodalmi múzeuma) harminc éve változatlan állandó kiállítására ráférne némi rekonstrukció. Még csak nem is a szándék hiányzott hozzá az elmúlt huszonöt évben, inkább a román kárpótlási törvény által létrehozott furcsa helyzet, amit Patócs Júlia, az Arany János Művelődési Egyesület elnöke tárt elénk.

Káprázatos leletre bukkantunk a régi filmhíradók oldalán: ha pár másodpercre is, de a korszak legnagyobb művészeiből jó néhány feltűnik az igen falusias szentendrei díszletben, optimistán, lelkesen, hiszen a kommunista párt a lehető legjobb körülményeket biztosítja a színvonalas alkotómunkához.

A legjobb dolga Czóbel Bélának van, hiszen felesége, a szintén festő Modok Mária „nagyszerű háziasszony”. Kmetty János nemcsak festő, de „kommunista városatya” is, Ilosvai Varga István kaktuszokat nevelget. Korniss Dezső sármosan mosolyog a kamerába, Szántó Piroska Gráber Margittal beszéli meg a készülő könyvillusztrációkat, Beck Juditnak pedig férje, Majost Tamás ül modellt. Van még Barcsay, Fenyő Andor, Schubert Ernő, Diener Dénes Rudolf – pár éve néhányan még az életükért küzdöttek, pár év múlva pedig elhallgattatja őket az a kommunista párt, amelyiknek itt még (állítólag) nagyon örülnek.

Talán nem sokan tudnának válaszolni arra a kérdésre, hogy melyik az a tere a Magyar Nemzeti Galéria épületének, amelyik tulajdoni szempontból nem tartozik az intézményhez, megközelíteni mégis a Galériából, most éppen Ország Lili kiállításáról lehet. Akár évtizedekig dolgozhattak úgy a múzeum munkatársai, hogy nem volt tudomásuk erről a különleges térről, akinek mégis, az sem feltétlenül járt benne. A helyes megfejtés: a Habsburg- vagy nádori kripta.

Kevés olyan kivételes adottságokkal rendelkező múzeum van Budapesten, mint a Deák téri Evangélikus, ez persze nem jelenti azt, hogy a tér átmenő forgalmából és turistaáradatából bőven jutna az intézménynek. Ennél többet kell tenni, hogy egy viszonylag apró múzeumot észrevegyenek, ráadásul szeressenek is. Az új állandó kiállítás megtekintése után biztosan állíthatjuk: az Evangélikus Országos Múzeum mindent megtesz a látogatószám és a tetszési index növelése érdekében.

Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy a világháború kellős közepén hogyan tudtak bő egy hónap alatt egy olyan pompás parádét megrendezni Budapesten, mint IV. Károly, az utolsó magyar király megkoronázása. Politikai, építészeti, rendészeti, látványtervezési szempontból egy tökéletesen felépített és kidolgozott össznépi program jelenik meg a fennmaradt mozgóképeken és fotókon. A titok valószínűleg abban rejlett, hogy mindenki nagyon akarta, ráadásul mihamarabb ezt a koronázást.

"A Wahnfried szimbolizálta mindazt, amit a mi művész-családunknak sikerült elérnie és megteremtenie, és egyben a Wahnfried volt a Wagner Fesztivál szíve és irányítóközpontja is, állandó forródrót létezett a »lenti« lakóház és a »fenti« színház között" - emlékezett vissza Nike Wagner a hajdani időkre a bayreuthi Richard Wagner Múzeum tavalyi újranyitásán elmondott beszédében, amelyben végigvette az egykori generációk olykor inkább "csalódásokkal teli" (Wahn) mintsem "békés" (Fried) életét a házban. [1]

A bécsi Zsidó Múzeum különleges kiállítást rendezett: egyetlen térben mindössze egy art deco nappali garnitúra látható, a történet a falakon lévő infógrafikán bontakozik ki. Megható 20. századi családtörténet: zsidóság, Közép-Európa, amerikai emigráció.

Úgy tűnik, hogy a forradalom hatvanadik évfordulója számtalan, eddig ismeretlen műtárgyat, festményt, fotót, grafikát, szobrot csalt elő az intézményi raktárak, családi padlások mélyéről. Eddig meg kellett elégednünk az eseményeket megörökítő, jól ismert fotókkal, most pedig soha nem látott képzőművészeti alkotások kerülnek a nyilvánosság elé, kicsit átformálva, árnyalva mindent, amit 1956-ról eddig tudtunk. A Nemzeti Múzeum kiállításán is a grafikai anyag kapott hangsúlyt, a Képző kiállítása pedig már maga egy intézményi önreflexió, az egyetemnek az 1945-től a forradalomig, megtorlásig tartó időszakával.

A legvidámabb barakk Magyarország lett volna? Ugyan, dehogy! Volt egy lengyel nagyváros a német határ mellett, Wrocław, legalább egy évtizeddel a magyar és még előrébb a régió többi neoavantgárd vagy posztmodern művészete előtt, ahol már a hatvanas évek elején állami hozzájárulással és vállveregetéssel lehetett független dolgokba fogni. A fiatalabb generációk a Ludwig Múzeum most nyílt kiállításán érthetik meg, hogy miért volt menő a hatvanas-hetvenes évektől lengyelül tanulni és Lengyelországba járni csajozni.

Sopronban az augusztus 20-a két ünnepen osztozik: Szent Istvánén és a Páneurópai Piknik évfordulóján. 1989. augusztus 19-én Sopron (Fertőrákos) mellett törte át a határt néhány száz, már hetek óta Magyarországon tartózkodó, haza semmiképpen sem térni akaró keletnémet turista. Az emlékhely, ahol minden évben magas rangú politikai vezetők mondják el köszöntőiket, egyáltalán nem tükrözi azt a felszabadító érzést, ami azt a 27 évvel ezelőtti pillanatot jellemezte. Pusztaság, érthetetlenül sok erdélyi motívum és szigorú határellenőrzés - így néz ki ma a Páneurópai Piknik Emlékhely.