"A Wahnfried szimbolizálta mindazt, amit a mi művész-családunknak sikerült elérnie és megteremtenie, és egyben a Wahnfried volt a Wagner Fesztivál szíve és irányítóközpontja is, állandó forródrót létezett a »lenti« lakóház és a »fenti« színház között" - emlékezett vissza Nike Wagner a hajdani időkre a bayreuthi Richard Wagner Múzeum tavalyi újranyitásán elmondott beszédében, amelyben végigvette az egykori generációk olykor inkább "csalódásokkal teli" (Wahn) mintsem "békés" (Fried) életét a házban. [1]

A bécsi Zsidó Múzeum különleges kiállítást rendezett: egyetlen térben mindössze egy art deco nappali garnitúra látható, a történet a falakon lévő infógrafikán bontakozik ki. Megható 20. századi családtörténet: zsidóság, Közép-Európa, amerikai emigráció.

Úgy tűnik, hogy a forradalom hatvanadik évfordulója számtalan, eddig ismeretlen műtárgyat, festményt, fotót, grafikát, szobrot csalt elő az intézményi raktárak, családi padlások mélyéről. Eddig meg kellett elégednünk az eseményeket megörökítő, jól ismert fotókkal, most pedig soha nem látott képzőművészeti alkotások kerülnek a nyilvánosság elé, kicsit átformálva, árnyalva mindent, amit 1956-ról eddig tudtunk. A Nemzeti Múzeum kiállításán is a grafikai anyag kapott hangsúlyt, a Képző kiállítása pedig már maga egy intézményi önreflexió, az egyetemnek az 1945-től a forradalomig, megtorlásig tartó időszakával.

A legvidámabb barakk Magyarország lett volna? Ugyan, dehogy! Volt egy lengyel nagyváros a német határ mellett, Wrocław, legalább egy évtizeddel a magyar és még előrébb a régió többi neoavantgárd vagy posztmodern művészete előtt, ahol már a hatvanas évek elején állami hozzájárulással és vállveregetéssel lehetett független dolgokba fogni. A fiatalabb generációk a Ludwig Múzeum most nyílt kiállításán érthetik meg, hogy miért volt menő a hatvanas-hetvenes évektől lengyelül tanulni és Lengyelországba járni csajozni.

Sopronban az augusztus 20-a két ünnepen osztozik: Szent Istvánén és a Páneurópai Piknik évfordulóján. 1989. augusztus 19-én Sopron (Fertőrákos) mellett törte át a határt néhány száz, már hetek óta Magyarországon tartózkodó, haza semmiképpen sem térni akaró keletnémet turista. Az emlékhely, ahol minden évben magas rangú politikai vezetők mondják el köszöntőiket, egyáltalán nem tükrözi azt a felszabadító érzést, ami azt a 27 évvel ezelőtti pillanatot jellemezte. Pusztaság, érthetetlenül sok erdélyi motívum és szigorú határellenőrzés - így néz ki ma a Páneurópai Piknik Emlékhely.

Az ország egyik legfontosabb reprezentatív épülete, a Budavári Palota kiégett, romos állapotban maradt 1945 után. Egy darabig úgy tűnt, hogy a kormányzói rezidencia ismét politikai-kormányzati feladatot kap, ám - talán mert hamar világossá vált, hogy a helyreállítás évtizedeket vehet igénybe - végül kulturális központként építették újjá: máshonnan kiszoruló, helyszűke miatt feladatukat csak korlátozottan ellátni képes múzeumokat telepítettek be fokozatosan, a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig. Örömünkre szolgál, hogy mindhárom múzeumból (BTM, MNG, MMM) találtunk tanút, aki visszaemlékezik erre a fontos kultúrtörténeti pillanatra. Akik mesélnek a korszakról: Irásné Melis Katalin régész (BTM), Lakatos József restaurátor (Szépművészeti Múzeum-MNG), Esti Béla, 1966 és 1983 között főigazgató (Magyar Munkásmozgalmi Múzeum)

A városi séták ideális közönsége 20-25 főből áll, mondják a tapasztalt sétaszervezők, a MúzeumCafé programján a Nemzeti Múzeum kertjében kétszer többen vettek részt, dacára a hőségnek - vagy éppen ezért, hiszen a park fái legalább a tűző napot kiszűrték. Ugyan májusi lapszámunkban Debreczeni-Droppán Béla remek írásában gondosan áttekintette a Múzeumkert történetét, a séta során mégis tudott újabb adalékokkal szolgálni, amellett, hogy a cikkben említett nevezetességeket "élőben" is láthattuk.

Miközben várjuk, hogy milyen kiállítások, múzeumi események emlékeznek meg idén, az évfordulós évben az 1956-os forradalomról, az 56-os Intézet összeállított egy digitális szöveggyűjteményt, amely hasznos lehet akár a kurátorok számára is.

A Kiscelli Múzeum frissen nyílt kiállítása cáfol minden előítéletet azzal kapcsolatban, hogy a várostörténet unalmas műfaj lenne. Persze nem magától válik izgalmassá, hiszen kell hozzá egy kurrens, lehetőleg több generációt is megmozgató téma, egy alapos kutatómunka, amelyik a tartalmat adja hozzá, és egy merész látványterv, hogy elálljon a betérő lélegzete. Tele van a város világszínvonalú kiállításokkal. A #moszkvater minden kétséget kizáróan az egyik ezek közül.

Egyetlen idézettel össze lehet foglalni mindazt, ami a 20. század derekától kezdve a magyarországi műemlékeknek jutott: "A történelemnek ez a fejezete olyan erőteljes kultúraellenes beállítottságnak a tükre, amelyet csak rettenettel tudunk felidézni." Átépítések, széthordások, elbontások, átfestések, a díszítésektől, parkoktól, gazdasági háttértől, berendezéstől való megfosztások. A beszélgetés olyan műemléképületekről, kastélyokról, kolostorokról, zsinagógákról szól, szomorú vagy követendő példákról, amelyek (így vagy úgy) túlélték ugyan a világháborút és az azt követő évtizedeket, azonban eredeti funkciójukat mára teljesen elveszítették.