A városi séták ideális közönsége 20-25 főből áll, mondják a tapasztalt sétaszervezők, a MúzeumCafé programján a Nemzeti Múzeum kertjében kétszer többen vettek részt, dacára a hőségnek - vagy éppen ezért, hiszen a park fái legalább a tűző napot kiszűrték. Ugyan májusi lapszámunkban Debreczeni-Droppán Béla remek írásában gondosan áttekintette a Múzeumkert történetét, a séta során mégis tudott újabb adalékokkal szolgálni, amellett, hogy a cikkben említett nevezetességeket "élőben" is láthattuk.

Miközben várjuk, hogy milyen kiállítások, múzeumi események emlékeznek meg idén, az évfordulós évben az 1956-os forradalomról, az 56-os Intézet összeállított egy digitális szöveggyűjteményt, amely hasznos lehet akár a kurátorok számára is.

A Kiscelli Múzeum frissen nyílt kiállítása cáfol minden előítéletet azzal kapcsolatban, hogy a várostörténet unalmas műfaj lenne. Persze nem magától válik izgalmassá, hiszen kell hozzá egy kurrens, lehetőleg több generációt is megmozgató téma, egy alapos kutatómunka, amelyik a tartalmat adja hozzá, és egy merész látványterv, hogy elálljon a betérő lélegzete. Tele van a város világszínvonalú kiállításokkal. A #moszkvater minden kétséget kizáróan az egyik ezek közül.

Egyetlen idézettel össze lehet foglalni mindazt, ami a 20. század derekától kezdve a magyarországi műemlékeknek jutott: "A történelemnek ez a fejezete olyan erőteljes kultúraellenes beállítottságnak a tükre, amelyet csak rettenettel tudunk felidézni." Átépítések, széthordások, elbontások, átfestések, a díszítésektől, parkoktól, gazdasági háttértől, berendezéstől való megfosztások. A beszélgetés olyan műemléképületekről, kastélyokról, kolostorokról, zsinagógákról szól, szomorú vagy követendő példákról, amelyek (így vagy úgy) túlélték ugyan a világháborút és az azt követő évtizedeket, azonban eredeti funkciójukat mára teljesen elveszítették.

Hugonnai Vilmának minden kijutott: rettenetes férj, környezete rosszallása, el nem ismertség, gáncs, ahol csak lehet, aztán fordult a kocka: érkezett egy támogató férj, megkapott minden elismerést, ma pedig lexikonszócikk, regényfőhős és példakép. Amiről pedig álmodni se mert volna: most ő áll a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (SOM) új kiállítása megnyitójának, könyvbemutatójának és nőnapi programjának középpontjában.

Ha Andrássy, akkor Magyarországon talán az idősebb Gyula (a "szép akasztott"), fiai, Tivadar (a Rippl-Rónai ebédlő megrendelője, gyönyörű lányaival, köztük a "vörös grófnővel", Andrássy Katinkával), az ifjabb Gyula (aki bátyja halála után felnevelte a lányokat) juthat a legtöbbek eszébe, a mai Francia Intézet helyén állt egykori palotájukkal és a nemrégiben rendbe hozott tiszadobi kastéllyal. A krasznahorkai előnevet viselő család másik ágát, a betléri "főágat" az idősebb Gyula testvére, Andrássy Manó alapította, aki amellett, hogy elévülhetetlen érdemeket szerzett a felvidéki vasércbányászat és kohászat fejlesztésében, festményei időnként felbukkannak a pesti műkereskedelemben. A Rozsnyó melletti Betlér kastélya, Andrássyék vadászkastélya úgy vészelte át az 1945 utáni évtizedeket, hogy lényegében érintetlenül maradt, ma múzeumként fogadja a látogatókat, kisegítve a tűzvész után jelenleg felújítás alatt álló krasznahorkai várat. A jelenleg látható kiállításon a fiókok mélyéről előkerült fotókkal és a padláson talált egykori használati tárgyakkal mutatják be a betléri hétköznapokat. A fókusz a vadászaton, a keleti műgyűjtésen és a téli sportokon van, mert persze mindegyikben kiválóak voltak az Andrássyak.

"A lapokon minden sorban, amit egy-egy új érkezőről töltöttek ki, harminchárom rubrika van egymás mellett: az érkezés ideje, név, keresztnév, kor, születési hely, milyen nyelven beszél, ír, olvas, házas-e vagy sem, van-e családja, honnan érkezett, utolsó lakóhelye, ha van már Amerikában élő családtagja vagy ismerőse, annak neve, címe, hová akar továbbmenni, van-e már addig megváltott jegye, ha nincs, ki fizeti az útját, van-e legalább 50 dollárja, jönnek-e majd utána rokonai, "anarchista-e", "poligámiában él-e", fizikai, mentális és egészségi állapota, fogyatékos-e, magassága, testsúlya, haja színe, szeme színe, különleges ismertetőjegye és így tovább."

Egy különleges helyen egy különleges bútordarabbal futottunk össze. Trieszt csak a huszadik században annyi alkalommal cserélt gazdát, amennyiszer a stratégiai szempontból fontos kikötők szoktak. Itt épült fel, egy szikla tetején a varázslatos Miramare kastély, amely nem sok szerencsét hozott története alig néhány lakójának. Közülük az egyik, Aosta hercege egy érdekes bútordarabot készíttetett, amely ma különösebb megjegyzés nélkül húzódik meg a kiállítótérben, el is mennek mellette a látogatók, rezzenéstelen arccal. Ki volt ő és milyen ez a bútor?

A városi sétákról készült írásunk hamarosan (az augusztusi számunkban) olvasható lesz, a munka viszont nem állt meg azzal, hogy elkészült a kézirat. Lapunk vizuális csapata úgy döntött, hogy tovább megy: belép azokra a terekre, ahová a séták már nem vezetnek, megörökíti azokat a rejtett helyeket, ahol ma nem fogadnak csoportokat.