Az 1918 és 1924 közötti időszak történetében az egyik feltárásra váró témakör a menekülteké. Azok száma, akik a trianoni békeszerződést megelőzően, illetve azt követően a maradék Magyarországra kerültek, 400 ezer és 500 ezer fő közé tehető - miközben pontos számot nem ismerünk, és vélhetően nem is fogunk ismerni. [1] A magyar történetírás korábban kitért a határon túli területekre került vagy onnan elmenekülő intézmények sorsára is. Elsősorban a felsőoktatási intézmények Magyarországra való áttelepülése jól dokumentált: a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola Budapestre, majd Sopronba települése, [2] a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Szegedre vagy a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem Pécsre kerülése. [3] Kevesebb figyelmet kapott, de jól feldolgozottnak mondható az eperjesi evangélikus jogakadémia Miskolcon kezdett új élete [4] és a máramarosszigeti református jogakadémia Hódmezővásárhelyre való áttelepülése, illetve beolvadása a kecskeméti református főiskolába. [5] Az emberek és intézmények mellett azonban van egy olyan aspektusa az összeomlás, a forradalmak és a trianoni békeszerződés időszakának, amellyel a történettudomány és a művészettörténet-írás is vajmi keveset foglalkozott.

Pár hete nyílt, az ünnepek alatt Bécs egyik legnépszerűbb programja volt, és május végéig még látható: a Holdra szállás 50. évfordulója alkalmából rendeztek látványos, okos és szórakoztató kiállítást a Természettörténeti Múzeumban.

Debreczeni-Droppán Béla főmuzeológus letehetetlen könyvet írt a Magyar Nemzeti Múzeumot körbeölelő parkról, tele érdekes és tanulságos történettel, korábban soha nem publikált képekkel, fákról, szobrokról, padokról, harcoló katonákról és Pál utcai fiúkról.

Városi múzeumok, a városok mint múzeumok - ez a központi témája a MúzeumCafé 73. számának.

Egy olyan időszakról beszélünk, amikor pár hónap alatt kifordult a világ a négy sarkából, összeomlott az addig öröknek hitt rend, és mindenki újra bízni kezdett a szebb jövőben. Kevés példa volt a történelemben arra, hogy ennyi millió ember egyszerre volt optimista és érzett szolidaritást több millió másik idegen iránt. Ez volt 1989. Az év talán legfelemelőbb heteit augusztus végén, szeptember elején élhettük át, mi, akik korunknál fogva már figyelhettük a híreket. A zugligeti remény hőseire emlékezik a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Magyar Nemzeti Múzeum közös kiállítása a múzeumban.

Hogyan? Ebben segít a Magyar Nemzeti Múzeum új projektje, a Közös időnk, amely az év folyamán összegyűjti, bemutatja, meg- és kibeszéli a rendszerváltás talán origójának tekinthető év tárgyi - és szellemi - emlékeit.

Alig egy éve létezett csak a patinás Gellért Szálló, amikor Horthy Miklós végiglovagolt fehér lován a később a nevét viselő, akkor még Fehérvári úton (ma Bartók Béla út), egészen a szintén frissen rendezett Gellért térig, hogy elfoglalja a Friedrich-kormány által neki felajánlott lakosztályokat, egyben itt alakíthassa ki a Fővezérséget, 1919. november 16-án. A régi, évszázadok óta használt forrásra 1918-ban épült fürdőnek és szállodának sok szomorú és vidám korszak jutott. Erről látható most kiállítás a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban.

Bár a legtekintélyesebb méretű kiállítási tárgyakat, a 16 méter hosszú déltengeri hajókat már a helyükre szállították, az építkezés még javában zajlik, és a tervek szerint, némi csúszással, csak 2019 végén nyit a nagyközönség számára a berlini Humboldt Forum. Az elmúlt évek legnagyobb kulturális projektjének Németországban 620,5 millió euróra rúg majd a beruházási költsége. Ebből harmincmilliárd forintnyi eurót verdes a közvetlen adófizetői hozzájárulás, magyarán adomány - ami minden idők legnagyobb közösségi projektjévé is teszi. Mindez az Alpoktól északra a profán barokk egyik legnagyszerűbb alkotását - vagy legalábbis annak részleges rekonstrukcióját - plántálja vissza Berlin szívébe. A Humboldt Forum otthona ugyanis az egykori berlini uralkodói palota kulisszája lesz, a Stadtschloss, a német főváros talán legváltozatosabb történetű műemléke pedig az utóbbi évek egyértelműen legvitatottabb projektjének keretében születik újjá.

Mit tett a nép (ez esetben a magyar) a 20. században? Fogyasztott, szórakozott és sodródott. Nagyjából így foglalható össze röviden, milyen kép tárul elénk a magunk mögött hagyott századról a Tolongó idők című kiállításon, és lényegében adekvát a megközelítés, már csak azért is, mert a plakát a tömegkultúra terméke, a minél több emberre és minél egyszerűbben hatás eszköze. Megmondja, mit egyél, milyen filmet nézz és kire szavazz. Az egyszerű üzenet művészete.

Mit ér a tehetség, ha diktatúra szolgálatába áll? Zseniális elme vagy a zsarnokság szekértolója volt Leni Riefenstahl, a harmadik birodalom propagandafilmjeinek rendezője? Valószínűleg mindkettő: "a szépség szörnyetegének" megítélése egyre kevésbé egyértelmű. A berlini olimpián több aranyérmet szerző fekete futóról, Jesse Owensről készült amerikai életrajzi filmben (Race - A legendák ideje, 2016) például egyértelműen pozitív szerepet osztottak rá, erősítve azokat a legendákat, amelyek a mai napig élnek róla. Hagyatékával most Berlin múzeumainak kellene valamit kezdenie, hiszen az örökösök így döntöttek, valószínűleg okosan. A feladat viszont kegyetlenül nehéz lesz.