Az ötven évvel ezelőtti helyzetképet remekül reprezentáló fővárosi múzeumi kiállítási programfüzet néhány tárlatról részletesebb leírást is közöl. Így megtudható, hogy olyan festmények szerepeltek az MNG Új szerzemények kiállításán, amelyek meglétét a múzeumban ma már evidensnek tekintjük, és hogy a Közlekedési Múzeum Utasellátó kiállítása egy kortárs vállalat propagandája volt, nem pedig egy nosztalgiatárlat, mint amilyen a Vendéglátóipari Múzeumé volt nemrégiben.

Vajon ki emlékszik még arra, hogy létezett programfüzete a budapesti múzeumoknak, hogy Zuglóban működött a Gábor Andor Emlékmúzeum, hogy az MNG 1970-es nyári programja egy bizonyos Gera Gyula kiállítása volt még a Kossuth téren, és hogy Kína Múzeumnak hívták azt az intézményt, amit ma Ráth György villaként emlegetünk?

Hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításai egyre jobban építenek az egyes írók, költők kapcsán felmerülő sztereotípiákra, azért nem a múzeum ítélendő el, egyszerűen a kevesebb olvasás, és pláne a klasszikusok kevesebb olvasása miatt hívószavak mentén lehet csak megszólítani a látogatót. Aztán ha betér, gazdagabb tartalommal találkozik, ezzel pedig mindenki jó jár. A Csáth Géza halálának 100. évfordulója apropóján megrendezett kiállítás egy függőség, egy összeomlás története, közben pedig kiderül, hogy a főszereplő nagyobb zseni volt annál, mint amit elképzelni lehet róla.

Bármilyen hihetetlen, de előbb volt emlékszobája Magyarországon Goethének, mint Petőfinek, Aranynak vagy Vörösmartynak. Szerencsére voltak, akik még időben kitalálták: gyűjtsék össze Petőfi ereklyéit, keressék fel azokat az embereket, akik találkozhattak a költővel és őrizhetnek tőle bármilyen személyes tárgyat, a gyűjteményből pedig hozzanak létre egy kis múzeumot, amit akkor még Petőfi-háznak hívtak - a Petőfi Irodalmi Múzeum elődjeként.

Több nagy fővárosi múzeum idei terve is nyilvánossá vált, így Bécs és Párizs után Budapesten is megnézzük, milyen kiállítások várhatók az évben. Rubens, Farkas István, Hopp 100, Rotschild Klára, Ady-centenárium és Iparterv…

Éppen 15 éve annak, hogy fürdőruhára vetkőztette az írókat a Petőfi Irodalmi Múzeum, egy fotókiállítás erejéig: olyan fényképeket mutatott be, amely a nyaraló, többnyire strandoló írókat ábrázolta. A mostani válogatás földrajzi szempontból szűkíti (Balaton), a viseletet tekintve viszont kiterjeszti a témát, hiszen Szigligeten, Balatonfüreden, Sajkodon, Tihanyban számos pihentető elfoglaltság akadt az írók számára, a fürdésen kívül.

Arany János nagyon nem szerette, ha fotózták. Miközben a festmény a 19. századi romantika és biedermeier időszakában az alanyról idealizált képet mutatott, a fotográfia - minden technikai hiányossága ellenére - a rideg valóságot tükrözte. Közéleti szereplőként (MTA) azonban néha kénytelen volt kötélnek állni. Például akkor, amikor Országh Antal készített egy fényképet a költő családjáról 1863-ban. E kisméretű fotó az apropója a Petői Irodalmi Múzeum most nyílt kiállításának.

"Sohasem tudtam rock and rollozni én, Operettbe vittek mindig a hétvégén, Száz éve már a barométer esőre áll, Helyettem a babám Hajmási Pálra vár" - szólt a Hobo Blues Band első lemezén 1980-ban. Ennél komolyabb bizonyíték nincsen arra, hogy az operett alap a magyar kultúrtörténetben, a hazai könnyűzene és popkultúra gyökere, a magyar lélek metaforája. Az operett szerző, Kálmán Imre nevét viselő Kálmán Központ ezt és ennél még sokkal többet fog kutatni és dokumentálni.

Évekig tartotta magát a szokás, hogy minden év márciusában a Kassák Múzeum megünnepelte a névadó születésnapját, egy kiállítással, egy hangversennyel (még Csaplár Ferenc igazgatása idején), később akár egy konferenciával is. Állítólag ez az özvegy kifejezett kérése volt, aki a hagyatékot a Petőfi Irodalmi Múzeum rendelkezésére bocsátotta. Az idei kettős ünnep (Kassák születésének 130., halálának 50. évfordulója) apropóján, ha nem is márciusban, de három kiállítás nyílt egy-egy hét különbséggel a PIM három intézményében, a Károlyi-palotában, a Kassák Múzeumban és az ugyancsak ma már filiálé Országos Színháztörténeti Múzeum Bajor Gizi Színészmúzeumában, alaposan körüljárva az avantgárd magyar mesterének szerteágazó tevékenységét.

Valójában három kiállítás nem lenne elég bemutatni, mi mindenre volt képes Kassák íróként, költőként, festőként, tervezőként, szerkesztőként, előadóművészként, szervezőként, kultúrpolitikusként, így a kurátorok (Galácz Judit, Sasvári Edit, Szeredi Merse Pál) megmaradtak az életmű egyik legizgalmasabb korszakánál, az 1920-as éveknél. Az 1919 után – sokakkal együtt – emigrálni kényszerült művész Bécsben dolgozott ebben az évtizedben, nemcsak a betiltott MA folyóiratot keltette életre, de a lap körét is aktivizálta, újabb neveket bevonva, immár a nemzetközi avantgárd egyik jelentős fórumaként. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának középpontjában a bécsi MA áll, és különös módon itt kap nagyobb hangsúlyt a képzőművészet, míg a Kassák Múzeum tárlatán a névadó irodalmi munkássága kerül előtérbe. Két legismertebb irodalmi művének egyike, A ló meghal és a madarak kiröpülnek (a másik az Egy ember élete lehetne, de ez nyilván szubjektív) adja a kiállítás címét és témáját: az önéletrajz, amely – mai felfogásban – egyfajta road movie-nak tekinthető, amikor a főhős a szülővárosából útnak indulva,  Európa nagyvárosait bejárva munkásból művésszé válik. Mivel nem egy könnyen megérthető, dadaista szabadversről beszélünk, ezért a múzeum egy önálló honlapon próbálja meg ábrázolni ennek a fizikai és szellemi utazásnak az állomásait. 

A harmadik kiállítás a helyszínként kiválasztott intézményhez méltóan Kassák körének színházi világával foglalkozik. Rengeteg, talán most először látható dokumentum emlékezik a nagyszínpadi színészként indult Kassákné Simon Jolánra, aki Bécsben már dadaista szavalóesteket rendez, azokra a művészekre, Palasovszky Ödöntől Bortnyik Sándoron át Hevesy Ivánig, akik a rövid, de annál emlékezetesebb avantgárd színházi előadásokat álmodták és valósították meg. A Zöld Szamár Színház mindenképpen emblémája lehetne ennek az összművészeti csodának, amelyben keveredett a balett, a kabaré, az improvizáció és a gépek adta zajok használata. Hogy nagyjából hogyan nézett ki egy ilyen előadást, azt a kurátorok és Rudas Klára látványtervező köré szerveződött csoport (mint írógép-orkeszter) rekonstruálja, ami a kiállításon vetített videón megtekinthető. A Színházi Élet kritikája „érdekes és rokonszenves” előadásnak látta a Zöld Szamár egyik produkcióját, de a korabeli kritika általában nem volt ennyire elnéző.

Ahogy Kassákkal szemben sem, erről a Kassák Múzeum kiállításán is értesülhetünk. De azóta eltelt közel száz esztendő, Kassák kultusza egyre csak erősödik, elismertsége kétségtelen, és ebben a három, február végéig nyitva látható kiállítás nyilvánvalóan még nagyon sokat fog lendíteni.

Ha egy magyar irodalmat nem ismerő külföldi betévedne a Petőfi Irodalmi Múzeum Szabó Magda kiállítására, azt hihetné, hogy egy színésznő emlékét elevenítik itt fel: tetemes mennyiségű fotón jelenik meg a hatvanas-hetvenes évek dívája, a kornak megfelelően vastagon megrajzolt szemkontúrral, igéző tekintettel, méltóságteljes testtartással, mindig elegáns enteriőrben. A száz éve született írónő biztos kézzel építette saját mítoszát írásaival és nyilvános megjelenéseivel, ez a kiállítás pedig méltó elismerése ennek.