Élő MúzeumCafé – Magyar Nemzeti Galéria, A épület, 2013. november 14., csütörtök, 19:00 óra

A Magyar Nemzeti Galéria „iker-kiállításai” kapcsán ezúttal a két bemutatott művész sok párhuzamosságot mutató sorsáról, az azokban átélt hasonló történelmi tragédiák nyomán kialakult, vagy éppen azok hatására megváltozott alkotói pályájukról, a traumákkal terhes korokat idéző művek hasonlóságairól és különbözőségeiről kérdezzük vendégeinket.

A beszélgetés résztvevői: Galambos Ádám evangélikus teológus, az Asztali Beszélgetések Alapítvány elnöke, György Péter esztéta, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója és Tari Annamária pszichológus.

A párizsi Allegro Barbaro kiállítás látogatottsága pillanatokon belül eléri a 60 ezret. Ennek örömére most álljon itt a Musée d'Orsay igazgatójával készült interjúnk, amelyből kiderül, hogy Guy Cogeval kamaszkora óta rajong Bartókért, és nem ez a tárlat az első "magyarbarát" gesztusa: még montreáli múzeumigazgatóként Giorgio Vasari művét juttatta vissza a Szépművészeti Múzeumnak.

Lebontották, összecsomagolták, majd teherautókon Madridba szállították a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria remekműveinek nagyméretű reprodukcióit, amelyek október elejétől egy hónapig a barcelonai tengerparti sétány díszei voltak. A katalán város nem szűkölködik a látnivalókban, de tengerparton sorakozó nagyméretű órásmolinó egyáltalán nem lógott ki a felhozatalból, minden napszakban turisták és helyiek böngészték a háromszor három méteres reprodukciókat.

Novemberben a megszokottnál is több élő MúzeumCafé várja azokat, akik nemcsak nézni szeretik a kiállításokat. Lesz szó Chagall és Ámos tudatalattijáról, az impresszionisták szerethetőségének töretlenségéről és a kortárs művészeti múzeumokról, amelyek valamilyen módon mégiscsak piaci szereplők.

Az átlagnál alig alaposabb művészettörténeti ismerettel már messziről felismerjük Canaletto és unokaöccse, Bellotto velencei vedutáit. Hát éppen ez az: messziről már sokszor láttuk reprodukciók formájában, ám most, hogy lehetőség nyílik a Szépművészeti Múzeumban alaposabban szemügyre venni néhányat közülük, a figyelmünket rögtön nem a számtalanszor ábrázolt épületek, hanem az apró emberek, csoportok és kisállatok kötik le - ilyen lett volna Velence népe a 18. században?

Megkülönböztető mellénybe öltözött festők állnak a vásznak előtt, hasonló "munkaruhában" vésik a szobrászok a kőtömböket, legalábbis így látja Bukta Imre a művészeti szféra jövőjét; valahogy meg kell élni ebben az alulfinanszírozott szcénában. Mindezt lapunk legfrissebb számának címlapjára szánta a művész, az ihletet számára pedig az aktuális MúzeumCafé legterjedelmesebb tanulmánya, a múzeumi rendszer átalakítás utáni helyzetképe adta.

Szinte napra pontosan 30 évvel ezelőtt történt a legnagyobb hazai műtárgyrablás: két tolvaj 1983 novemberében, a felállványozott épület ablakán bejutva vitt el hét nagy értékű festményt - köztük Raffaello Esterházy Madonnáját - a Szépművészeti Múzeumból. A híres festmény szépsége most is rabul ejtett egy enyves kezű tolvajt, ugyanis a kép molinón látható mását egy barcelonai szabadtéri kiállításról vitték el a napokban.

Ezennel útjára indul a hatodik évfolyamában járó MúzeumCafé folyóirat blogja. A saját korlátainkat szeretnénk átlépni, hiszen kéthavi lapként eddig nem volt lehetőségünk naprakészen tudósítani a hazai és külföldi múzeumok legizgalmasabb kiállításairól, eseményeiről, noha kollégáink, Magyarország egyetlen múzeumszakmai folyóiratának szerkesztői és szerzői többnyire mindenhol jelen vannak, mindenről értesülnek és mindenről van véleményük.
Lapunkkal a nagyobb múzeumok shopjaiban és a kiemelt újságárusoknál, velünk és meghívott vendégeinkkel a havonta (olykor kéthetente vagy még gyakrabban) megrendezett Élő MúzeumCafé beszélgetéseken, minden mással itt találkozhatnak az olvasók, a múzeumba járók és azok, akik esetleg tőlünk kapnak kedvet hozzá.