Szerencsére évente néhányszor megadatik a magyar muzeológusoknak is, hogy a művészettörténet legismertebb főművei közül egyet-kettőt a kezükbe vegyenek (idén egyébként erre különösen sokszor sor kerül majd). Amikor a biztonsági láda számtalan arasznyi csavarral rögzített teteje lekerül és az újabb és újabb szivacsrétegek mögül előbukkan a finom papírba becsomagolt műremek, még a legtöbbet próbált kurátor és restaurátor hangja is elcsuklik. Így volt most is, az MNG orosz avantgárd kiállítására készülve, amikor Malevics Svájcból érkezett alkotását emelték ki a ládából, a Bázelből és Jekatyerinburgból érkezett kísérők jelenlétében. A hirtelen támadt nagy csendben egyetlen mondat hangzott el: "hogy van az áhítat oroszul"?

Egy korábban megjelent írásunkkal emlékezünk a napokban elhunyt Szilágyi János Györgyre (1918-2016) és "otthonára", a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményére, amelynek 1941-től, majd 1947-től volt munkatársa és vezetője.

A Petőfi Irodalmi Múzeum helyzeti előnyben van sok más múzeummal szemben, mert természetes gyűjtőhelye egy tárgycsoportnak, az irodalmi relikviáknak, a többi (leginkább vidéki) múzeum sem okoz komoly kihívást, ha szerzeményezésről van szó, a piac is lényegesen szűkebb, mint a festmények vagy iparművészeti tárgyak esetében. Az intézmény nyugodtan hátra is dőlhetne, de esze ágában sincs. A legutóbb nyílt kiállításuk pedig egy "legújabb szerzemények" típusú tárlatnak álcázott önreflexió, egyszersmind igazolása annak, hogy a gyűjtemény gyarapítása csak a munka kezdetét jelenti.

Hol van a méltó helye Csontváry Kosztka Tivadarnak a művészettörténetben és hol a kiállítóterekben? Feldolgozott-e az életmű, láthatók-e az alkotások? Ezektől a kérdésektől hangos manapság a művészeti közbeszéd a fővárosi kiállítás apropóján. Magától értetődő tehát Csontváryról azzal az emberrel beszélgetni, aki kiemelten fontos szerepet játszott abban, hogy a művek állandó otthont kaptak Pécsen, miközben részt vett a pécsi Múzeumutca létrejöttében, a Modern Magyar Képtár anyagának gazdagításában magángyűjtemények és művészhagyatékok befogadásával. Romváry Ferenc elismeri, hogy nem lett volna esélye mindezeket véghezvinni olyan emberek nélkül, akik kellő politikai hátszéllel és hatalommal, egyszersmind kulturális igénnyel, a művészetekre való fogékonysággal rendelkeztek a helyi országgyűlési képviselő Aczél Györgytől az igazi mentor Takács Gyula tanácselnök-helyettesen át az ország egyik legprogresszívebb megyei múzeumát vezető Hárs Éváig. Ma már történelem, de a hatvanas években még a jelenidőhöz tartozott, amikor egy olyan Zsolnay igazgatta a múzeumi tárlókban a tárgyakat, aki még megélte a dinasztia fénykorát, amikor Martyn Ferenc a bányászokból képzett szocreál festőkkel hadakozott, amikor a művészeti gimnazista Pinczehelyiék akasztgatták a képeket a képtár első állandó kiállításán, amikor Németh Lajos először vehette szemügyre a raktárak mélyéről előszedett Csontvárykat, és amikor huszonnyolc pesti vonatút és tizenegy szerződésvariáció után egyezett meg a pécsi múzeum Gerlóczy Gedeonnal a műtárgyak elhelyezéséről.

Ha Andrássy, akkor Magyarországon talán az idősebb Gyula (a "szép akasztott"), fiai, Tivadar (a Rippl-Rónai ebédlő megrendelője, gyönyörű lányaival, köztük a "vörös grófnővel", Andrássy Katinkával), az ifjabb Gyula (aki bátyja halála után felnevelte a lányokat) juthat a legtöbbek eszébe, a mai Francia Intézet helyén állt egykori palotájukkal és a nemrégiben rendbe hozott tiszadobi kastéllyal. A krasznahorkai előnevet viselő család másik ágát, a betléri "főágat" az idősebb Gyula testvére, Andrássy Manó alapította, aki amellett, hogy elévülhetetlen érdemeket szerzett a felvidéki vasércbányászat és kohászat fejlesztésében, festményei időnként felbukkannak a pesti műkereskedelemben. A Rozsnyó melletti Betlér kastélya, Andrássyék vadászkastélya úgy vészelte át az 1945 utáni évtizedeket, hogy lényegében érintetlenül maradt, ma múzeumként fogadja a látogatókat, kisegítve a tűzvész után jelenleg felújítás alatt álló krasznahorkai várat. A jelenleg látható kiállításon a fiókok mélyéről előkerült fotókkal és a padláson talált egykori használati tárgyakkal mutatják be a betléri hétköznapokat. A fókusz a vadászaton, a keleti műgyűjtésen és a téli sportokon van, mert persze mindegyikben kiválóak voltak az Andrássyak.

Megszólalnak a kiállításunk alkotói, hogy miért jó dolog lassulni, sírjunk-e vagy nevessünk a képeken, mit látunk a múzeumokban, milyen koncepció alapján született éppen ez a válogatás és hogy mit gondolt a költő. Közben pedig készül egy meglepetés: gondoskodunk az ünnep utáni édes pihenésről, egy programról a Capában. Részletek hamarosan. Mindenki figyelje a levelezését és a közösségi oldalát!
 

Miután elkészült az interjú Tamási Miklóssal, a Fortepan online archívum alapítójával decemberi lapszámunk számára, kollégáink nekiláttak megtervezni és megszervezni a portréfotózás körülményeit. Alanyunk úgy gondolta, igazán autentikus lenne a témához egy lomtalanítási helyszín, és miután kiderült, hogy a Ferencvárosban éppen van is erre lehetőség, a stábbal meg is beszéltek egy Vaskapu utcai találkozót. Ekkor jött az igazi meglepetés: a kiválasztott helyszínen ugyanis egy zsáknyi negatív várt a szállítókra (és ezzel az enyészetre), márpedig a fortepanosok a megmondhatói annak, hogy ma már mennyire ritka alkalom ilyen körülmények között fényképekre lelni. Amikor elkészült a portrékép, ahol Tamási Miklós a kezében szorítja a "leletet" őrző fekete zsákot, még senki nem tudta, hogy milyen kincs lapul benne. Azóta tudjuk, hogy az ismeretlen "Mester utcai húskereskedő" pesti zsánerképei a legtehetségesebb profi fotósok munkáit idézik és mára közkinccsé váltak, a Fortepannak, a MúzeumCafénak és a vak szerencsének köszönhetően - a Fortepan alapító ugyanis aznap nem tervezett kincsvadászatot.

Szerencsére sokan sajnálják, hogy lemaradtak a hétfő esti megnyitónkról, és attól sem vagyunk elkeseredve, hogy az összegyűlt tömeg miatt a jelenlévők legalább kétharmada jó ha hallotta, de nem látta a kiállítást megnyitó Toronyi Zsuzsannát és Péterfy Gergelyt, a meg- és elköszönő Martos Gábort és Lévay Zoltán konferansziét. Helyszín: Capa Központ, időpont: 2015. december 14. 19 óra, tárgy: a Múzem: a lassú műfaj című kiállításunk megnyitója. Íme az eseményről készült felvétel!

Elkészültünk! Kollégáink és szerzőink megtalálták a helyeket, művészeti vezetőnk megkomponálta a szövegek mellé rendelt képeket, fotósunk a létező legmagasabb technikai színvonalon megvalósította. Kiadónk kitalálta, hogy legyen ebből kiállítás, kurátor barátunk értelmezte, válogatta és egy koncepcióra felfűzte az anyagot. Hétfő estétől pedig a Capa Központban mindenki megtudja, hogy mit jelent a MÚZEUM a MúzeumCafé szerint.

"Először van alkalma a magyar tárlatlátogatónak arra, hogy az orosz-szovjet avantgárd művészetét a maga teljességében Budapesten tanulmányozza" - írta Néray Katalin a Műcsarnokban 1987 novemberében nyílt Művészet és forradalom című kiállítás katalógusának bevezetőjében. Akkor a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hetvenedik évfordulója alkalmából nyílt tárlat, 2016 januárjában pedig az adja az apropóját, hogy a Jekatyerinburgi Szépművészeti Galéria negyven művet elhoz a Magyar Nemzeti Galériába.