Az utolsó simítások zajlanak a Szépművészeti Múzeum milánói kiállításán, amely szeptember 17-től öt hónapon át látható a Palazzo Reále termeiben. Szégyenkezni biztosan nem fogunk, a videón látható, hogy a külföldi kurátorok rácsodálkoznak a Budapestről érkező kincsekre, Raffaellóra, Rippl-Rónaira, Vaszaryra.

Négyszáz év festészetének 80 alkotása képviseli a két nagy magyar képtár, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményét, olyan nevekkel, mint Raffaello, Goya, Leonardo, Canaletto, Monet, Cézanne, Schiele, Szinyei, Munkácsy, Markó vagy Bortnyik. A világkiállítás miatt amúgy is turistákkal zsúfolásig teli városban februárig lehet megtekinteni a kiállítást.

Ma már csak történelem a nagy múzeumok műtárgybírálati szolgáltatása, előbb a Magyar Nemzeti Galéria hagyott fel ezzel, majd a Szépművészeti Múzeum is. Az első – BÁV-on kívüli, tehát nem állami – festményárverések 1988-ban indultak, a piac nyitása földrengésszerűen rázta meg a leginkább érintett múzeumok, művészettörténészek munkáját. Ezért is lett vége néhány évvel később a „lepapírozásnak”, „legalériázásnak”: pár ezer forintért (talán 5 ezer volt az ára a kilencvenes évek közepén) olyan bizonyítványt lehetett kapni ezektől az intézményektől, amelyek a semmiből milliós értékűre emeltek műtárgyakat vagy fordítva. Ez persze visszaélésekhez vezetett, és nem volt éppen korrekt a kevés állami fizetésért dolgozó művészettörténészekkel szemben, hogy ilyen anyagi érdekeket szolgáljanak vagy halálos ítéletet hozzanak (hamisnak ítéljenek) a piacon horribilis összegekért gazdát cserélő képekről.
 

1988 a fellendülés és rácsodálkozás éve volt, a Műgyűjtők Galéria robbantott, a BÁV igyekezett felzárkózni, naponta újabb és újabb gyűjtők bukkantak elő, évente több ezer, addig pincében, padláson őrzött képpel. Az itt látható videó, amelyen Bereczky Loránd akkori főigazgató nyilatkozik, az erre adott természet reakciót dokumentálja: az MNG kész segíteni a gyűjtőknek, adatszolgáltatással és műtárgybírálattal.

De ahogy fent említettük, ez ma már csak történelem.

Több évtizede folyik a vita arról, hogy az ásatásokból származó műkincseket az eredeti otthonukban kell-e tartani (leginkább Egyiptom és Görögország az érintett) vagy jó helyük van a világ nagy múzeumaiban, ahol gondosan őrzik és restaurálják ezeket a darabokat. Most úgy tűnik, Palmyra esetében azok a tárgyak maradnak hírmondóként egy kétezer évvel ezelőtt virágzó kultúrából, amelyek valamikor elkerültek onnan, például a mi Szépművészeti Múzeumunkba.

Merészebbek az év kiállításaként emlegetik a Petőfi Irodalmi Múzeum "Maradni szégyen, veszni borzalom" című tárlatát, amely az első világháború centenáriuma alkalmából állt össze és tart nyitva jövő januárig. A tartalom órákig böngészhető, a látvány pedig mellbe vág.

"A lapokon minden sorban, amit egy-egy új érkezőről töltöttek ki, harminchárom rubrika van egymás mellett: az érkezés ideje, név, keresztnév, kor, születési hely, milyen nyelven beszél, ír, olvas, házas-e vagy sem, van-e családja, honnan érkezett, utolsó lakóhelye, ha van már Amerikában élő családtagja vagy ismerőse, annak neve, címe, hová akar továbbmenni, van-e már addig megváltott jegye, ha nincs, ki fizeti az útját, van-e legalább 50 dollárja, jönnek-e majd utána rokonai, "anarchista-e", "poligámiában él-e", fizikai, mentális és egészségi állapota, fogyatékos-e, magassága, testsúlya, haja színe, szeme színe, különleges ismertetőjegye és így tovább."

Egy különleges helyen egy különleges bútordarabbal futottunk össze. Trieszt csak a huszadik században annyi alkalommal cserélt gazdát, amennyiszer a stratégiai szempontból fontos kikötők szoktak. Itt épült fel, egy szikla tetején a varázslatos Miramare kastély, amely nem sok szerencsét hozott története alig néhány lakójának. Közülük az egyik, Aosta hercege egy érdekes bútordarabot készíttetett, amely ma különösebb megjegyzés nélkül húzódik meg a kiállítótérben, el is mennek mellette a látogatók, rezzenéstelen arccal. Ki volt ő és milyen ez a bútor?

Victor Vasarely talán a leghíresebb magyar képzőművész szerte a világon, műveit azonban inkább a látvány felől szokás megközelíteni: a reklámgrafikusnak induló művész nagyszerűen értett hozzá, hogyan kell lenyűgözni a szemlélőt. A nevét viselő budapesti múzeum most a dolgok mélyére hatolna és pályázatot hirdetett az egyik mű, a Quivar megfejtésére.

Szlovákiában mindeddig nem rendeztek Erzsébet királyné alakjával foglalkozó átfogó kiállítást; személye ott nincs annyira az érdeklődés előterében, mert az a fajta kötődés, ami a magyarországi Sisi-kultusz alapját jelenti, itt teljesen hiányzik. Ha mégis van hely, ahol teljes mértékben helyénvaló Szlovákiában egy ilyen kiállítást rendezni, az a betléri Andrássy-kastély, hiszen az itteni gyűjtemény nagyon sok jelentős, a királyné személyéhez kapcsolódó műtárggyal, dokumentummal, emléktárggyal dicsekedhet.

Bezzeg az én időmben, mondhatjuk mindnyájan, akik nem mostanában járunk iskolába. Minket az osztálykirándulásokon még rendes múzeumokba vittek, a mostani nebulókat pedig jobbára csak kóstolni valami finomságot, látni valami rémséget, olyan vállalkozásokhoz, amelyek valamiért múzeumoknak hívják magukat.

A magyar (és nem pusztán a magyar) muzeológia teli van olyan ajándékokkal, amelyekkel az útkor nehezen birkózik meg: felújításra szoruló épületekben sajátos gyűjteményekből fenntarthatlan intézményekkel küzd a fenntartó, miközben sem az ajándékozót, sem az ajándékozottat nem lehet ezért bántani. A Ráth György Múzeum helyzete közel száz éve kérdéses, most új funkciót kaphat.