Lapunk idén több számában is foglalkozik a Holokauszt Emlékévvel, amelyből szépen lassan telnek a hónapok, miközben egyre kevesebbet tudni a "hivatalos" kiállításokról, rendezvényekről. A civilek szerencsére nem késlekednek, a közösségi oldalakon egyre több korabeli dokumentumot hoznak nyilvánosságra, mementóul.

Kelet-Törökország nem tartozik a tömegturizmus által előszeretettel látogatott területek közé: évtizedeken keresztül a kurd felkelés bénította meg a déli vidékeket, északon pedig a barátságtalan éghajlat és a hatalmas távolságok riasztották el az érdeklődőket. Ráadásul látnivalóval bőven szolgálnak a barátságosabb, könnyebben megközelíthető tájak is, nem csoda, ha a legutóbbi időkig csak kevés látogatója akadt az olyan messzi tartományoknak, mint Kars.

Lapunk következő, februári számában kiemelten foglalkozunk az akadálymentesített múzeum témakörével. Ennek kapcsán a Ludwig Múzeumban jártunk fotózni, ahol Farkas Rita múzeumpedagógus sérült fiataloknak szóló foglalkozását néztük végig.

Hetvenes éveinek vége felé közeledve is fiatalos hévvel dolgozik, könyveket ír, kiállításokat gondol ki és nyit meg, kutatásokat ösztönöz a francia művészettörténeti élet élő legendája, Pierre Rosenberg. Elmaradhatatlan piros sáljával a nyakában minden fontos párizsi és nemzetközi művészeti eseményen feltűnik a képzőművészet tudományos kutatását és széles körű megismertetését élethivatásul választó úriember, aki művészettörténészek generációinak gondolkodását, pályáját határozza meg évtizedek óta.

2012 decemberében nyílt meg a Louvre első vidéki fiókintézménye, vadonatúj épületben, modern, a fővárosiétól eltérő felfogásban rendezett kiállításokkal. A kultúra "popularizálása", az elszegényedett, hátrányos helyzetű vidéken élők tömegeihez való eljuttatásának eszméje a francia kultúrpolitika egyik legfontosabb törekvése az utóbbi évtizedben. E cél egyik megtestesülése a Louvre-ban őrzött műtárgyak decentralizálásának gondolata is, amelyet 2001-ben Henri Loyrette, a párizsi múzeum akkori igazgatója vetett fel, és amely bő tíz év alatt öltött fizikailag is alakot.

Megkülönböztető mellénybe öltözött festők állnak a vásznak előtt, hasonló "munkaruhában" vésik a szobrászok a kőtömböket, legalábbis így látja Bukta Imre a művészeti szféra jövőjét; valahogy meg kell élni ebben az alulfinanszírozott szcénában. Mindezt lapunk legfrissebb számának címlapjára szánta a művész, az ihletet számára pedig az aktuális MúzeumCafé legterjedelmesebb tanulmánya, a múzeumi rendszer átalakítás utáni helyzetképe adta.

Ezennel útjára indul a hatodik évfolyamában járó MúzeumCafé folyóirat blogja. A saját korlátainkat szeretnénk átlépni, hiszen kéthavi lapként eddig nem volt lehetőségünk naprakészen tudósítani a hazai és külföldi múzeumok legizgalmasabb kiállításairól, eseményeiről, noha kollégáink, Magyarország egyetlen múzeumszakmai folyóiratának szerkesztői és szerzői többnyire mindenhol jelen vannak, mindenről értesülnek és mindenről van véleményük.
Lapunkkal a nagyobb múzeumok shopjaiban és a kiemelt újságárusoknál, velünk és meghívott vendégeinkkel a havonta (olykor kéthetente vagy még gyakrabban) megrendezett Élő MúzeumCafé beszélgetéseken, minden mással itt találkozhatnak az olvasók, a múzeumba járók és azok, akik esetleg tőlünk kapnak kedvet hozzá.