Mit hagyott a jelenkorra a történelem és mit a múzeumtörténet, hogyan gyűjtjük, őrizzük és dolgozzuk fel művészek, adományozók, múzeumi elődök örökségét, tárgyi és szellemi hagyatékát?

Egyetlen életmű egy bizonyos időszakával foglalkozó, mégis igen szerteágazó, művészettörténeti, politikatörténeti, antropológiai kutatásokra épülő kiállítást nyílt a Kassák Múzeumban. Egy surranófény világított rá, hogy a magyar avantgárd egyik legaktívabb művésze, Mattis Teutsch János késői művei alatt más alkotások lapulnak. A réteg lefejtésével az életrajz különböző rétegei is előkerültek.

Visszatérünk régi szokásunkhoz, és - Toulouse-Lautrec, Picasso, Frida Kahlo után - ismét megnézzük, hogy az aktuális budapesti nemzetközi kiállítás művészének halhatatlanságához hogyan járult hozzá a filmipar. Vagy éppen ő a filmiparéhoz.

David Bowie 1969 júniusában vette fel a stúdióban a képzeletbeli Tom asztronauta űrbeli útját megéneklő Space Oddity című dalát, Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmje ihletésében, napokkal az Apollo 11 holdraszállása előtt. Borítóként pedig Victor Vasarely egyik sorozatából választott lapot. A két nagyhatalomnak a világűr (és valójában a világ) meghódításáért folytatott harca nemcsak a hadiipar fejlődésén lendített nagyot, de a kultúra minden területe a hatása alá került, a filmtől az irodalomig, a poptól az avantgárdig. Vasarely népszerűségében pedig kiemelten fontos szerepet játszott, hogy ráérzett minderre, a világ pedig őrá.

A művészettörténeti viták nem szoktak annyira nyíltak és szenvedélyesek lenni, mint ahogyan az a beszélgetés zajlott a szentendrei Czóbel Múzeumban, ahol Barki Gergelynek egy, az Artmagazinban közölt írása volt a vita tárgya: egy festmény bukkant elő egy Czóbel-kép hátán, ami lehet, hogy Huszár Vilmos műve, és lehet, hogy a legkorábbi, Magyarországon fellehető absztrakt mű - vagy nem.

Egy művész, aki - úgymond - megelőzi korát, eleget tesz a modernizmus szellemének, így tehát a független kultúrhérosz mítoszát jeleníti meg. Azok, akik követik őket, a korszellem, illetve a korstílus uralmának illusztrációjává válnak, vagy ugyancsak és későn kell igyekezniük, hogy függetlenségüket bizonyítsák, mondván, nem maradtak sem el, sem le semmiről, lévén a saját univerzumuk normái szerint dolgoztak: azaz van művészeti világ az univerzális (globális) normákon innen és túl. A horizontális, tehát a művészeti földrajz uralmának értelmezési keretére épülő művészettörténet és a lokális műhelyek függetlenségének esztétikája közti vita és párbeszéd folyamatosan zajlik (lásd: Kondor Béla, Gruber Béla, Szalai Ferenc és mások, illetve Leon Kossoff és Frank Auerbach). György Péter írása

A müncheni születésű, de Berlinben élő, eredetileg építész képzettségű Rosefeldt hírnevét filmjeinek, többcsatornás videóinstallációinak köszönheti. A 2014-ben Berlinben forgatott, teljes hosszában 130 perces (kiállítási verzió) Manifesto premierje 2015 végén Ausztráliában volt, ezt követően Hamburgban és New Yorkban is láthatta a közönség, a 90 perces mozi verziót pedig 2017 januárjában mutatták be a Sundance filmfesztiválon, és ezt vetítették idén év elején a magyar művészmozik is.

A félállandó kiállítás definíciója lehetne a szentendrei Czóbel Múzeum tárlata, amelyhez három évvel ezelőtti megnyitása óta másodszor is hozzányúltak: ismét sikerült külföldről és magángyűjteményekből olyan műveket szerezni, amelyekért megéri a korrekció.

Évekig tartotta magát a szokás, hogy minden év márciusában a Kassák Múzeum megünnepelte a névadó születésnapját, egy kiállítással, egy hangversennyel (még Csaplár Ferenc igazgatása idején), később akár egy konferenciával is. Állítólag ez az özvegy kifejezett kérése volt, aki a hagyatékot a Petőfi Irodalmi Múzeum rendelkezésére bocsátotta. Az idei kettős ünnep (Kassák születésének 130., halálának 50. évfordulója) apropóján, ha nem is márciusban, de három kiállítás nyílt egy-egy hét különbséggel a PIM három intézményében, a Károlyi-palotában, a Kassák Múzeumban és az ugyancsak ma már filiálé Országos Színháztörténeti Múzeum Bajor Gizi Színészmúzeumában, alaposan körüljárva az avantgárd magyar mesterének szerteágazó tevékenységét.

Valójában három kiállítás nem lenne elég bemutatni, mi mindenre volt képes Kassák íróként, költőként, festőként, tervezőként, szerkesztőként, előadóművészként, szervezőként, kultúrpolitikusként, így a kurátorok (Galácz Judit, Sasvári Edit, Szeredi Merse Pál) megmaradtak az életmű egyik legizgalmasabb korszakánál, az 1920-as éveknél. Az 1919 után – sokakkal együtt – emigrálni kényszerült művész Bécsben dolgozott ebben az évtizedben, nemcsak a betiltott MA folyóiratot keltette életre, de a lap körét is aktivizálta, újabb neveket bevonva, immár a nemzetközi avantgárd egyik jelentős fórumaként. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának középpontjában a bécsi MA áll, és különös módon itt kap nagyobb hangsúlyt a képzőművészet, míg a Kassák Múzeum tárlatán a névadó irodalmi munkássága kerül előtérbe. Két legismertebb irodalmi művének egyike, A ló meghal és a madarak kiröpülnek (a másik az Egy ember élete lehetne, de ez nyilván szubjektív) adja a kiállítás címét és témáját: az önéletrajz, amely – mai felfogásban – egyfajta road movie-nak tekinthető, amikor a főhős a szülővárosából útnak indulva,  Európa nagyvárosait bejárva munkásból művésszé válik. Mivel nem egy könnyen megérthető, dadaista szabadversről beszélünk, ezért a múzeum egy önálló honlapon próbálja meg ábrázolni ennek a fizikai és szellemi utazásnak az állomásait. 

A harmadik kiállítás a helyszínként kiválasztott intézményhez méltóan Kassák körének színházi világával foglalkozik. Rengeteg, talán most először látható dokumentum emlékezik a nagyszínpadi színészként indult Kassákné Simon Jolánra, aki Bécsben már dadaista szavalóesteket rendez, azokra a művészekre, Palasovszky Ödöntől Bortnyik Sándoron át Hevesy Ivánig, akik a rövid, de annál emlékezetesebb avantgárd színházi előadásokat álmodták és valósították meg. A Zöld Szamár Színház mindenképpen emblémája lehetne ennek az összművészeti csodának, amelyben keveredett a balett, a kabaré, az improvizáció és a gépek adta zajok használata. Hogy nagyjából hogyan nézett ki egy ilyen előadást, azt a kurátorok és Rudas Klára látványtervező köré szerveződött csoport (mint írógép-orkeszter) rekonstruálja, ami a kiállításon vetített videón megtekinthető. A Színházi Élet kritikája „érdekes és rokonszenves” előadásnak látta a Zöld Szamár egyik produkcióját, de a korabeli kritika általában nem volt ennyire elnéző.

Ahogy Kassákkal szemben sem, erről a Kassák Múzeum kiállításán is értesülhetünk. De azóta eltelt közel száz esztendő, Kassák kultusza egyre csak erősödik, elismertsége kétségtelen, és ebben a három, február végéig nyitva látható kiállítás nyilvánvalóan még nagyon sokat fog lendíteni.

Nehéz felidézni azt, aki már sok évtizede nem él, s barátai közül is már csak kevesen tudnak rá emlékezni. Ország Lili 1926. augusztus 8-án született, Oesterreicher Lívia néven. 1978. október 1-jén halt meg, s én 1977 tavaszán találkoztam vele utoljára. Különleges találkozó volt, mert - szokásától eltérően - legszemélyesebb érzelmeiről beszélt, arról a szerelemről, ami Vasilescu Jánoshoz fűzte - s akinek nevét egyébként nem említette. Láthatóan a legfontosabb az volt számára, hogy ez a kapcsolat továbbra is rejtett, titkos legyen, rettegett attól, hogy kiderüljön. Ugyanolyan szenvedélyesen, majdnem megszállottan elemezte ezt a különös kapcsolatot, mintha a képeiről beszélt volna, mint ahogy azt korábban néha megtette. Passuth Krisztina írása.