Bármilyen hihetetlen, de a manapság a mainstreambe tartozó klasszikus modern művészeket - Tihanyi Lajostól Czigány Dezsőn át Vajda Lajosig - a kultúrpolitika néhány évtizeddel ezelőtt még az underground alkotók közé sorolta. Passuth Krisztina "jó érzékkel" választott a szakmai közmegegyezésen kívül eső művészek közül, így az általa - pályája kezdetén - rendezett kiállítások rendre a múzeumvezetők és minisztériumi illetékesek ellenállásába ütköztek. Az ország legnagyobb múzeumainak munkatársaként még a művek felkutatása és bemutatása is nehézséget jelentett, ezek feloldásában pedig csak Aczél György segíthetett, mintegy igazolva a kultúra évtizedekig mindenható ura köré épült mítosz hitelességét. Az idő a fiatal művészettörténész bátorságát igazolta: ezek a kiállítások a Nyolcak és Vajda recepciójában, valamint a külföldön működő magyar művészek bemutatásában, a magyar művészet történetébe való integrálásukban mérföldkőnek tekinthetők, a későbbi feldolgozások, kutatások alapjául szolgáltak és szolgálnak ma is. Régi, emblematikus kiállításokra emlékező sorozatunk első darabjában Passuth Krisztina három tárlat kulisszatitkaiba enged betekintést, ebből kettőnek kezdeményezője, egynek "elszenvedője" volt: a kisebb fennakadásokkal megvalósult 1965-ös székesfehérvári Nyolcak és Aktivisták után az 1966-os szentendrei Vajda-kiállítást a Pest Megyei Tanács már a megnyitó után két nappal bezárta, és Aczél György "közbenjárása" kellett hozzá, hogy újból megnyissák. Az 1970-es, műcsarnokbeli külhoni művészek tárlatnak pedig már a megnyitása is kérdésessé vált.

Ritkán esik meg, hogy nem múzeumi kiállítást ajánlunk, hanem egy kereskedelmi galériáét. A Virág Judit Galéria Berlin - Budapest 1919-1933 című kiállítása abszolút múzeumi minőségű, nagyon komoly háttérkutatásokkal, bőséges kiállított anyaggal a magyar avantgárd gyökereiről. A legnagyobb baj vele, hogy az ezzel egy időben pár méterrel távolabb kiállított festői love story elviszi a show-t.

A legvidámabb barakk Magyarország lett volna? Ugyan, dehogy! Volt egy lengyel nagyváros a német határ mellett, Wrocław, legalább egy évtizeddel a magyar és még előrébb a régió többi neoavantgárd vagy posztmodern művészete előtt, ahol már a hatvanas évek elején állami hozzájárulással és vállveregetéssel lehetett független dolgokba fogni. A fiatalabb generációk a Ludwig Múzeum most nyílt kiállításán érthetik meg, hogy miért volt menő a hatvanas-hetvenes évektől lengyelül tanulni és Lengyelországba járni csajozni.

Az előadások címét és a kurzus leírását látva talán igényel némi előképzettséget, de mindenki számára nyitott a Kassák Múzeum holnap induló és decemberig tartó sorozata, amely a hazai és nemzetközi avantgárd irányzatait, változatait járja körül. Mutatjuk a programot!

A párizsi Picasso Múzeumot két éve vezető Laurent Le Bon az eddigi legnagyobb magyarországi Picasso-kiállítás megnyitójára érkezett Budapestre. A tárlat anyagának háromnegyed részét az általa vezetett múzeum biztosította, és a fiatal művészettörténész, Emilie Bouvard személyében ők adták a tárlat kurátorát is. A páros interjúban Le Bon többek között egy monografikus múzeum sajátos helyzetéről, az intézmény és a Picasso család viszonyáról és saját terveiről beszél, míg Bouvard elsősorban a budapesti kiállításról. Szó esik arról is, hogyan látják az emberek Picassót és miért ő a 20. század legismertebb képzőművésze.

A nemzetközi kiállítások zárásának időpontját szinte lehetetlen csúsztatni, hiszen a művek egy részét (vándorkiállítások esetében az egészet) már máshol várják. A ritka lehetőséget most kihasználja az MNG, és egy hónapig meghosszabbítja a Picasso-kiállítást, hiszen megteheti: az anyag erre a helyre lett összeállítva, elsősorban egy olyan múzeum anyagából, amelyik ezt a döntést meghozhatta, illetve a kérésnek eleget tehet.

Az utóbbi időkben láttunk kicsomagolni Rembrandtot, Vermeert, Malevicset, részesei lehettünk annak az emelkedett pillanatnak, amikor elhalkulnak az elektromos csavarozók, fehér kesztyűs kezek leemelik a láda tetejét és előbukkan a MŰ. Nos, ilyesmiről a Picasso kiállítás kapcsán nem tudunk beszámolni, mert szigorúbb szabályok szerint zajlik a művek átvétele, mint valaha. Viszont a saját szemünkkel láttuk, hogy vannak már képek a falakon, monumentális ládák a folyosókon, előkészített posztamensek a szobroknak, helyükre rögzített grafikák selyempapírral letakarva. Fotót viszont nem készíthettünk, pedig hihetetlenül izgalmas tapasztalat a Picassókból álló rendetlenség.

Néhány nappal ezelőtt ünnepelték a világ egyes részein, hogy a Dada útjára indult: 1916. február 5-én nyitott meg a Cabaret Voltaire, a városban összegyűlt szökevény (a háború elől békésebb helyre menekülő) művészek dadaista "stand-up comedy" előadásával, Marcel Janco, Hans Arp és Max Oppenheimre műveivel a falon. A baj csak az, hogy éppen a centenárium idején derült ki, hogy a kultikus zürichi helyszín megsemmisülhet.

Hogy van az, hogy az orosz avantgárd hihetetlenül izgalmas műveket köszönhet női alkotóknak és hol voltak ekkor a nők a magyar képzőművészeti életben? Elcsodálkoztunk és elgondolkodtunk az MNG kiállításán, földbegyökerezett lábbal a harmincat is alig megélt Olga Rozanova nővéréről készült kubista portréja előtt.

Szerencsére évente néhányszor megadatik a magyar muzeológusoknak is, hogy a művészettörténet legismertebb főművei közül egyet-kettőt a kezükbe vegyenek (idén egyébként erre különösen sokszor sor kerül majd). Amikor a biztonsági láda számtalan arasznyi csavarral rögzített teteje lekerül és az újabb és újabb szivacsrétegek mögül előbukkan a finom papírba becsomagolt műremek, még a legtöbbet próbált kurátor és restaurátor hangja is elcsuklik. Így volt most is, az MNG orosz avantgárd kiállítására készülve, amikor Malevics Svájcból érkezett alkotását emelték ki a ládából, a Bázelből és Jekatyerinburgból érkezett kísérők jelenlétében. A hirtelen támadt nagy csendben egyetlen mondat hangzott el: "hogy van az áhítat oroszul"?