Már csak órákig lehet megtekinteni kiállításunkat a Capa Központban, hiszen ma este zár, és ugyan zajlanak vidéki turnénk előkészületei, de ez a válogatás ebben a formában most látható utoljára. Az egy nappal előrehozott finisszázson, vasárnap délután György Péter osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel.

Egy korábban megjelent írásunkkal emlékezünk a napokban elhunyt Szilágyi János Györgyre (1918-2016) és "otthonára", a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményére, amelynek 1941-től, majd 1947-től volt munkatársa és vezetője.

A Petőfi Irodalmi Múzeum helyzeti előnyben van sok más múzeummal szemben, mert természetes gyűjtőhelye egy tárgycsoportnak, az irodalmi relikviáknak, a többi (leginkább vidéki) múzeum sem okoz komoly kihívást, ha szerzeményezésről van szó, a piac is lényegesen szűkebb, mint a festmények vagy iparművészeti tárgyak esetében. Az intézmény nyugodtan hátra is dőlhetne, de esze ágában sincs. A legutóbb nyílt kiállításuk pedig egy "legújabb szerzemények" típusú tárlatnak álcázott önreflexió, egyszersmind igazolása annak, hogy a gyűjtemény gyarapítása csak a munka kezdetét jelenti.

Hol van a méltó helye Csontváry Kosztka Tivadarnak a művészettörténetben és hol a kiállítóterekben? Feldolgozott-e az életmű, láthatók-e az alkotások? Ezektől a kérdésektől hangos manapság a művészeti közbeszéd a fővárosi kiállítás apropóján. Magától értetődő tehát Csontváryról azzal az emberrel beszélgetni, aki kiemelten fontos szerepet játszott abban, hogy a művek állandó otthont kaptak Pécsen, miközben részt vett a pécsi Múzeumutca létrejöttében, a Modern Magyar Képtár anyagának gazdagításában magángyűjtemények és művészhagyatékok befogadásával. Romváry Ferenc elismeri, hogy nem lett volna esélye mindezeket véghezvinni olyan emberek nélkül, akik kellő politikai hátszéllel és hatalommal, egyszersmind kulturális igénnyel, a művészetekre való fogékonysággal rendelkeztek a helyi országgyűlési képviselő Aczél Györgytől az igazi mentor Takács Gyula tanácselnök-helyettesen át az ország egyik legprogresszívebb megyei múzeumát vezető Hárs Éváig. Ma már történelem, de a hatvanas években még a jelenidőhöz tartozott, amikor egy olyan Zsolnay igazgatta a múzeumi tárlókban a tárgyakat, aki még megélte a dinasztia fénykorát, amikor Martyn Ferenc a bányászokból képzett szocreál festőkkel hadakozott, amikor a művészeti gimnazista Pinczehelyiék akasztgatták a képeket a képtár első állandó kiállításán, amikor Németh Lajos először vehette szemügyre a raktárak mélyéről előszedett Csontvárykat, és amikor huszonnyolc pesti vonatút és tizenegy szerződésvariáció után egyezett meg a pécsi múzeum Gerlóczy Gedeonnal a műtárgyak elhelyezéséről.

Megszólalnak a kiállításunk alkotói, hogy miért jó dolog lassulni, sírjunk-e vagy nevessünk a képeken, mit látunk a múzeumokban, milyen koncepció alapján született éppen ez a válogatás és hogy mit gondolt a költő. Közben pedig készül egy meglepetés: gondoskodunk az ünnep utáni édes pihenésről, egy programról a Capában. Részletek hamarosan. Mindenki figyelje a levelezését és a közösségi oldalát!
 

Miután elkészült az interjú Tamási Miklóssal, a Fortepan online archívum alapítójával decemberi lapszámunk számára, kollégáink nekiláttak megtervezni és megszervezni a portréfotózás körülményeit. Alanyunk úgy gondolta, igazán autentikus lenne a témához egy lomtalanítási helyszín, és miután kiderült, hogy a Ferencvárosban éppen van is erre lehetőség, a stábbal meg is beszéltek egy Vaskapu utcai találkozót. Ekkor jött az igazi meglepetés: a kiválasztott helyszínen ugyanis egy zsáknyi negatív várt a szállítókra (és ezzel az enyészetre), márpedig a fortepanosok a megmondhatói annak, hogy ma már mennyire ritka alkalom ilyen körülmények között fényképekre lelni. Amikor elkészült a portrékép, ahol Tamási Miklós a kezében szorítja a "leletet" őrző fekete zsákot, még senki nem tudta, hogy milyen kincs lapul benne. Azóta tudjuk, hogy az ismeretlen "Mester utcai húskereskedő" pesti zsánerképei a legtehetségesebb profi fotósok munkáit idézik és mára közkinccsé váltak, a Fortepannak, a MúzeumCafénak és a vak szerencsének köszönhetően - a Fortepan alapító ugyanis aznap nem tervezett kincsvadászatot.

Szerencsére sokan sajnálják, hogy lemaradtak a hétfő esti megnyitónkról, és attól sem vagyunk elkeseredve, hogy az összegyűlt tömeg miatt a jelenlévők legalább kétharmada jó ha hallotta, de nem látta a kiállítást megnyitó Toronyi Zsuzsannát és Péterfy Gergelyt, a meg- és elköszönő Martos Gábort és Lévay Zoltán konferansziét. Helyszín: Capa Központ, időpont: 2015. december 14. 19 óra, tárgy: a Múzem: a lassú műfaj című kiállításunk megnyitója. Íme az eseményről készült felvétel!

Elkészültünk! Kollégáink és szerzőink megtalálták a helyeket, művészeti vezetőnk megkomponálta a szövegek mellé rendelt képeket, fotósunk a létező legmagasabb technikai színvonalon megvalósította. Kiadónk kitalálta, hogy legyen ebből kiállítás, kurátor barátunk értelmezte, válogatta és egy koncepcióra felfűzte az anyagot. Hétfő estétől pedig a Capa Központban mindenki megtudja, hogy mit jelent a MÚZEUM a MúzeumCafé szerint.

Marad-e "vagány 18. századi intézmény" az Iparművészeti Múzeum vagy az épületrekonstrukció belső átalakításokat is magával fog hozni? Erről szólt a Metropolitan Főiskola által szervezett kerekasztal beszélgetés a Mono Galériában, amelynek témája egy dizájnmúzeum igénye lett volna, végül az IMM helyzete, koncepciója, jelene és jövője lett.

Tegye fel a kezét, aki nem úgy tanulta meg a problémás állatnevek helyesírását, hogy beugrott neki, melyik állatot küldte Sempely-sompoly nagy Sompolygó az uszáLYra és melyiket a haJóra. Nem beszélve az öreg, rövidlátó hangyáról, akiről ma már tudjuk, hogy példamutató szerénységgel választott úticélt a nyaraláshoz és megelégedett Pomázzal - mindannyian sajnáltuk, hogy a kesztyű lakói közül mindig ő volt a legszerencsétlenebb. Ha valaki még nem jött volna rá, a Mosó Masa mosodájából csemegéztünk, ugyanis kiállítása nyílt a Petőfi Irodalmi Múzeumban az emblematikus illusztrációk mesterének, F. Györffy Annának.