Összefoglaljuk mindazt, ami az eredményhirdetés közben eszünkbe jutott:

Egyetlen idézettel össze lehet foglalni mindazt, ami a 20. század derekától kezdve a magyarországi műemlékeknek jutott: "A történelemnek ez a fejezete olyan erőteljes kultúraellenes beállítottságnak a tükre, amelyet csak rettenettel tudunk felidézni." Átépítések, széthordások, elbontások, átfestések, a díszítésektől, parkoktól, gazdasági háttértől, berendezéstől való megfosztások. A beszélgetés olyan műemléképületekről, kastélyokról, kolostorokról, zsinagógákról szól, szomorú vagy követendő példákról, amelyek (így vagy úgy) túlélték ugyan a világháborút és az azt követő évtizedeket, azonban eredeti funkciójukat mára teljesen elveszítették.

Nemcsak a gipsz szobormásolatokat és a Salgó polcokat számolták fel a Szépművészeti Múzeum kísérteties, hetven éve zárva tartott Román Csarnokában, de a talajt is, hiszen alatta jelenleg egy raktárszint épül. A tér hangulata nem lehet sokkal békésebb, mint 1945 februárjában, amikor azt a bizonyos döglött lovat eltávolították onnan.

Ha megnézzük, hogy milyen építészekkel milyen gigantikus múzeumépületek készülnek el idén szerte a világban, a mi Ligetünk már nem is tűnik rendkívüli beruházásnak. Íme, egy kis válogatás!

Marad-e "vagány 18. századi intézmény" az Iparművészeti Múzeum vagy az épületrekonstrukció belső átalakításokat is magával fog hozni? Erről szólt a Metropolitan Főiskola által szervezett kerekasztal beszélgetés a Mono Galériában, amelynek témája egy dizájnmúzeum igénye lett volna, végül az IMM helyzete, koncepciója, jelene és jövője lett.

A magyar (és nem pusztán a magyar) muzeológia teli van olyan ajándékokkal, amelyekkel az útkor nehezen birkózik meg: felújításra szoruló épületekben sajátos gyűjteményekből fenntarthatlan intézményekkel küzd a fenntartó, miközben sem az ajándékozót, sem az ajándékozottat nem lehet ezért bántani. A Ráth György Múzeum helyzete közel száz éve kérdéses, most új funkciót kaphat.

A városi sétákról készült írásunk hamarosan (az augusztusi számunkban) olvasható lesz, a munka viszont nem állt meg azzal, hogy elkészült a kézirat. Lapunk vizuális csapata úgy döntött, hogy tovább megy: belép azokra a terekre, ahová a séták már nem vezetnek, megörökíti azokat a rejtett helyeket, ahol ma nem fogadnak csoportokat.

Annak idején, 2011-ben pánik tört ki a hazai múzeumi szakmában annak a hírnek a hallatán, hogy a műkincsállomány egy tekintélyes hányadát Ózdon, egy átalakított ipari csarnokban tárolnák. Az erősen késni látszó és azóta némileg finomodó "kultúrgyár" projekt elsődleges célja a környék munkanélküliségének megoldása lenne (és a digitalizálás, amit persze bárhol meg lehet oldani), de túl nagy áron, ha a pótolhatatlan értékek szállításával és tárolásával járó kockázatot is hozzátesszük. Most Franciaországban fogják a fejüket a Louvre szakemberei, mert lehet, hogy egy 200 kilométerrel arrébb lévő lepusztult bányavárosban építenének raktárat a múzeum kincseinek.

Bölcs és példamutató lépés egy közintézménytől, amikor digitalizálja archívumát és közkinccsé teszi. A Fővárosi Levéltár Klösz György több mint 1500 fotóját bocsátotta a Fortepan rendelkezésére, hogy bárki számára megtekinthetővé váljon. Valljuk be: Klösz nélkül fogalmunk sem lenne, hogy milyen volt Budapest 120 évvel ezelőtt.

Elkezdesz most egy projektet, öt évre tervezel, de senki nem tudja, mi lesz 2020-ban. El kell képzelned, mit hoz a jövő" - mondja Wim Pijbes, az amszterdami Rijksmuseum főigazgatója, a Liget Budapest építészeti zsűrijének társelnöke. A holland művészettörténész tudja, miről beszél: a botrányosan elhúzódó Rijksmuseum-felújítás kellős közepén érkezett az amszterdami művészeti szentélybe, és az ő vezetésével sikerült végre befejezni a nagy munkát. Az ezzel járó konfliktusokat Pijbes szerint egyvalami tudja megoldani: "az erős vezetési képesség, az, hogy tudod előre, milyen irányba akarsz menni, és mi legyen a végeredmény." A Rijksmuseum főigazgatója elismeri: nem lehet mindenkit meggyőzni, mindig lesznek olyanok, akiknek nem tetszik az adott projekt - de a részvétel lehetőségét nekik is meg kell adni. A múzeumok szerepe ugyanakkor Pijbes szerint változik: egy nemzeti múzeumnak természetesen sok területen a legjobbnak kell lennie, de az emberek manapság nem fogadják el a nagy intézmények abszolutizmusát. A főigazgató szerint az internet korában mindenkinek van véleménye, mindenki írhat, közvetíthet és fogadhat információkat. A felülről lefelé irányuló kommunikáció és viselkedés, hogy a múzeum tudja, mi fontos és mi jó neked, nem működik többé. Wim Pijbes a zsűri tagjaként magáról a konkrét budapesti múzeumnegyed projektről a pályázat szabályai szerint nem beszélhetett, de a múzeumi negyedek eszméjéről, az ilyen és hasonló helyek lehetséges koncepcióiról és kihívásairól, a múzeumi világ jelenéről és jövőjéről örömmel nyilatkozott a MúzeumCafénak.