Művészetszerető család, polgári életmód, majd a politikai fordulatok vesztese. Semmi nem ment könnyen, semmi nem hullott az ölébe, több elismerés érte szerte a világban, mint idehaza - foglalhatnánk össze a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának egykori vezetője, Urbach Zsuzsa pályájának lényegét. Származása miatt halmozottan hátrányos helyzetből indult, mégis a 15-16. századi németalföldi és német festészet és a keresztény ikonográfia világszerte elismert kutatója, a festmények technikai vizsgálatának hazai előfutára lett.

Az ország egyik legpazarabb képgyűjteménye egyre kisebb helyre szorul a kecskeméti Cifrapalotában, a képtár legújabb, napokon belül megnyíló állandó kiállítása viszont eléri azt a hatást, hogy nincs kiállítva egyetlen olyan darab sem, amelyik ne lenne egy életmű valamelyik főműve. Ez még úgy is igaz, hogy Farkas István vagy Tóth Menyhért, nem beszélve Mednyánszkyról és Nagy Istvánról, külön termet vagy teremrészt kapott. Mindenképpen le kell menni ámulni Kecskemétre!

Persze, hogy lehet, noha a hagyomány szerint a zsidó társadalmat patriarchálisnak tekintik, a lebontott kincseskamra (a Magyar Zsidó Múzeum harmincéves állandó kiállítása) helyét - félállandó kiállításként - egy finom, légies tárlat vette át: a vaskos ezüstnemű helyett kitett apró emléktárgyak, kis érdekességek, szívszorító történetek a bárhonnan érkezű, bármilyen gyökerekkel rendelkező látogatóban a meghittség érzetét keltik.

A Petőfi Irodalmi Múzeum helyzeti előnyben van sok más múzeummal szemben, mert természetes gyűjtőhelye egy tárgycsoportnak, az irodalmi relikviáknak, a többi (leginkább vidéki) múzeum sem okoz komoly kihívást, ha szerzeményezésről van szó, a piac is lényegesen szűkebb, mint a festmények vagy iparművészeti tárgyak esetében. Az intézmény nyugodtan hátra is dőlhetne, de esze ágában sincs. A legutóbb nyílt kiállításuk pedig egy "legújabb szerzemények" típusú tárlatnak álcázott önreflexió, egyszersmind igazolása annak, hogy a gyűjtemény gyarapítása csak a munka kezdetét jelenti.

Két új művészettörténeti kutatóközpont létesül Magyarországon: az egyiknek van már pénze és épülete, a másiknak pedig komoly dokumentumgyűjteménye és kutatógárdája, otthonának pedig a látványtervei már megtekinthetők. Foglalkozzunk a másodikkal!

Számos vita elindult az MNB Értéktár programjának műtárgyvásárlásairól, gazdasági, politikai és művészeti egyaránt. Van ezeknek a vitáknak egy közös halmaza: a független értékbecslők problémája. Tényleg, itt (Magyarországon) kik lehetnek függetlenek?

Hogy mit jelent a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének száz évét átfogó kötet megjelenése, azt pontosan tudja és átérzi egy muzeológiai szakember és egy klasszika archeológus. De vajon miért érdemes az említett két - szűk - halmazba nem tartozók számára is kézbe venni, elolvasni Nagy Árpád Miklós munkáját, arra számos érvet sorakoztatunk fel.

A Magyar Vidék Múzeumok Szövetsége: A Magyar Vidék Múzeumok Szövetsége, értesülvén arról, hogy a MNB négy év alatt harmincmilliárd forintot szán műtárgyvásárlásra, összegyűjtötte harminckét tagintézménye erre vonatkozó javaslatait. A legnagyobb magyar múzeumi szervezet a magyar műkincsállomány csaknem felét őrző vidéki múzeumok képviseletében elsősorban olyan műtárgyakat, tárgyegyütteseket talált vásárlásra érdemesnek, amelyek a gazdag és összetett vidéki múzeumi gyűjtemények eddig kialakult szerkezetébe illeszkednek, és az intézmények gyűjteménygyarapítási stratégiájának megfelelően a gyűjtemények komplexitásának erősítését szolgálják.

Monok István: A magyarországi könyvtáraknak régi álmuk egy olyan pénzügyi alap léte, amelyhez azokban az esetekben fordulhatnak, ha a piacon felbukkannak egyedi, a nyilvános gyűjteményekből hiányzó, a védett írott kulturális örökség részét képező dokumentumok, és ezek megvásárlásához nem rendelkeznek kellő anyagi erővel.

Mravik László: Úgy vélem, ez a pénz kevés ahhoz, hogy a problémák megoldódjanak, ahhoz viszont sok, hogy nagyon szigorúan átgondolt koncepció nélkül költsük el. Az kétségtelen, hogy a bajok nagyon nagyok.