Évekig tartotta magát a szokás, hogy minden év márciusában a Kassák Múzeum megünnepelte a névadó születésnapját, egy kiállítással, egy hangversennyel (még Csaplár Ferenc igazgatása idején), később akár egy konferenciával is. Állítólag ez az özvegy kifejezett kérése volt, aki a hagyatékot a Petőfi Irodalmi Múzeum rendelkezésére bocsátotta. Az idei kettős ünnep (Kassák születésének 130., halálának 50. évfordulója) apropóján, ha nem is márciusban, de három kiállítás nyílt egy-egy hét különbséggel a PIM három intézményében, a Károlyi-palotában, a Kassák Múzeumban és az ugyancsak ma már filiálé Országos Színháztörténeti Múzeum Bajor Gizi Színészmúzeumában, alaposan körüljárva az avantgárd magyar mesterének szerteágazó tevékenységét.

Valójában három kiállítás nem lenne elég bemutatni, mi mindenre volt képes Kassák íróként, költőként, festőként, tervezőként, szerkesztőként, előadóművészként, szervezőként, kultúrpolitikusként, így a kurátorok (Galácz Judit, Sasvári Edit, Szeredi Merse Pál) megmaradtak az életmű egyik legizgalmasabb korszakánál, az 1920-as éveknél. Az 1919 után – sokakkal együtt – emigrálni kényszerült művész Bécsben dolgozott ebben az évtizedben, nemcsak a betiltott MA folyóiratot keltette életre, de a lap körét is aktivizálta, újabb neveket bevonva, immár a nemzetközi avantgárd egyik jelentős fórumaként. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának középpontjában a bécsi MA áll, és különös módon itt kap nagyobb hangsúlyt a képzőművészet, míg a Kassák Múzeum tárlatán a névadó irodalmi munkássága kerül előtérbe. Két legismertebb irodalmi művének egyike, A ló meghal és a madarak kiröpülnek (a másik az Egy ember élete lehetne, de ez nyilván szubjektív) adja a kiállítás címét és témáját: az önéletrajz, amely – mai felfogásban – egyfajta road movie-nak tekinthető, amikor a főhős a szülővárosából útnak indulva,  Európa nagyvárosait bejárva munkásból művésszé válik. Mivel nem egy könnyen megérthető, dadaista szabadversről beszélünk, ezért a múzeum egy önálló honlapon próbálja meg ábrázolni ennek a fizikai és szellemi utazásnak az állomásait. 

A harmadik kiállítás a helyszínként kiválasztott intézményhez méltóan Kassák körének színházi világával foglalkozik. Rengeteg, talán most először látható dokumentum emlékezik a nagyszínpadi színészként indult Kassákné Simon Jolánra, aki Bécsben már dadaista szavalóesteket rendez, azokra a művészekre, Palasovszky Ödöntől Bortnyik Sándoron át Hevesy Ivánig, akik a rövid, de annál emlékezetesebb avantgárd színházi előadásokat álmodták és valósították meg. A Zöld Szamár Színház mindenképpen emblémája lehetne ennek az összművészeti csodának, amelyben keveredett a balett, a kabaré, az improvizáció és a gépek adta zajok használata. Hogy nagyjából hogyan nézett ki egy ilyen előadást, azt a kurátorok és Rudas Klára látványtervező köré szerveződött csoport (mint írógép-orkeszter) rekonstruálja, ami a kiállításon vetített videón megtekinthető. A Színházi Élet kritikája „érdekes és rokonszenves” előadásnak látta a Zöld Szamár egyik produkcióját, de a korabeli kritika általában nem volt ennyire elnéző.

Ahogy Kassákkal szemben sem, erről a Kassák Múzeum kiállításán is értesülhetünk. De azóta eltelt közel száz esztendő, Kassák kultusza egyre csak erősödik, elismertsége kétségtelen, és ebben a három, február végéig nyitva látható kiállítás nyilvánvalóan még nagyon sokat fog lendíteni.

1991-ben rendezte meg a Magyar Nemzeti Galéria a Hatvanas évek - Új törekvések a magyar képzőművészetben című kiállítást (a kurátorok: Beke László, Dévényi István és Horváth György). Most pedig bő negyedszázaddal később ugyanabban az intézményben megnyílt a Keretek között (a kurátor: Petrányi Zsolt), mintegy ellenpólusaként a korábbi tárlatnak. Akkor a rendszerváltásnak a kultúrára gyakorolt hatásaként azt mutatták be, ami nem látszott, nem látszhatott, most pedig az ellenkezőjét, a hivatalos és támogatott művészetet. Akkor azok a művek voltak a kánonon kívül, most pedig ezek.

Egy muzeológiai folyóiratnak alapvetően nem faladata a kereskedelmi galériák programjaira felhívni a figyelmet, de megteszi önszorgalomból, hiszen egyszeri és megismételhetetlen tárlatok nyíltak és nyílnak mostanában, ettől kezdve pedig teljesen mindegy, ki vagy mi a fenntartó.

A kocogókból, gyerekkocsit toló anyukákból, fényképezőgéppel, útikönyvvel felszerelt turistákból lassan többen lépik át az egykori Kerepesi, majd Mező Imre, ma Fiumei úti sírkert kapuját, mint a sírokat látogató hozzátartozók. Ma már egyszerű földi halandó - ha nincs családi sírboltja - legfeljebb szórásos temetéssel nyugodhat a százados platánok és nemzeti nagyságaink társaságában. Kizárólag a Boross Péter vezette Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság dönt arról, hogy ki érdemes arra, hogy a Kerepesibe temessék. A temetőt pedig az annak titkárságaként is működő, 2013-ban létrehívott Nemzeti Örökség Intézete (Nöri) vette át 2016 májusában.

Milyen szobrok bújnak meg az Epreskert lombjai között? Melyik csodálatosabb: Monet kertje vagy a művek, amelyeken megörökítette? Válhat-e pihenőparkká egy temető? Hogyan lett a szigligeti Esterházy-birtokból az irodalom kertje? Milyennek képzelte el Nebbien Henrik a Városligetet a 19. század derekán? Milyen sors vár a védett és védendő kertekre, kastélyparkokra Magyarországon? A MúzeumCafé 61. száma a tájjal mint műemlékkel foglakozik, emellett természetesen számos egyéb témát is feldogoz a hazai és nemzetközi muzeológia világából.

Nemrégiben indult a Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria rövidfilm-sorozata arról, hogyan mely műtárgyakat tartják kedvencüknek az intézmény munkatársai. Váratlan választások, tanulságos indoklások.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem egy olyan kiállításra vállalkozott, amelyik bármely múzeumnak, nagyobb kiállító intézménynek is dicsőségére vált volna: a grafikus Maurer Dóra pályaképét mutatja be, egyfajta fejlődésregényt, amely egyszersmind a magyar neoavantgárd fejlődésregénye is lehetne.

Ünnep a MúzeumCafénak és remélhetőleg ünnep a hazai művészettörténész szakma számára a MúzeumCafé könyvek 3. darabjának megjelenése: Tóth Ferenc, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Gyűjteményének munkatársa írta meg a magyarországi művészeti gyűjtemények 1802 és 1906 közötti történetét Mű-Kincs-Tár címmel. Mi történt Széchényi Ferenc ajándékozási szándékának hivatalossá tételétől a Szépművészeti Múzeum megnyitásáig?

A szabadtéri néprajzi múzeumok többsége úgy jön létre, hogy más településeken elbontott házakból, azok berendezéséből keletkezik egy mesterséges múzeumfalu, amelynek segítségével bemutathatók az egyes tájegységek építészeti jellemzői, tárgyhasználata és az életmód más tájegységektől eltérő sajátosságai. A szentendrei Skanzen valóban a semmi közepén született meg a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Az intézmény a saját 50. születésnapja alkalmából most viszonozza az érintett több száz magyar település nagyvonalúságát és egy erre a projektre felújított Robur kisbuszban virtuálisan visszaviszi az egykori gesztus dokumentációját.

Talán még pontosabban méri ki a "régi" és a "mai", a "hazai" és a "külföldi", a "helyi" és a "vendég" művészek részvételét az idei Art Capital, mint ahogyan tavaly tette. Bizonyára nem véletlenül, hiszen központi témája ezúttal az OTTHON, és mert az előző alkalom tapasztalatával már tudható, miért jön a látogató és mire ugrik a szakma. A kiállítások egy része már megnyílt, a programok java még csak most következik Szentendrén.