A vívó flashmob csak percekig, a bajnokság pár óráig, a vívástörténeti kamarakiállítás csak két napig lesz látható a Nemzeti Múzeumban (az előbbi a lépcsőjén és a kertjében szombat délben, az utóbbi pedig a hétvégén), de ilyenkor fáj a legjobban a sportmúzeum hiánya, ugyanis már egyetlen kicsi teremben annyi minden összesűríthető a 20. századi magyar történelemből, kizárólag sporteszközök és trófeák kiállításával.

Nehéz felidézni azt, aki már sok évtizede nem él, s barátai közül is már csak kevesen tudnak rá emlékezni. Ország Lili 1926. augusztus 8-án született, Oesterreicher Lívia néven. 1978. október 1-jén halt meg, s én 1977 tavaszán találkoztam vele utoljára. Különleges találkozó volt, mert - szokásától eltérően - legszemélyesebb érzelmeiről beszélt, arról a szerelemről, ami Vasilescu Jánoshoz fűzte - s akinek nevét egyébként nem említette. Láthatóan a legfontosabb az volt számára, hogy ez a kapcsolat továbbra is rejtett, titkos legyen, rettegett attól, hogy kiderüljön. Ugyanolyan szenvedélyesen, majdnem megszállottan elemezte ezt a különös kapcsolatot, mintha a képeiről beszélt volna, mint ahogy azt korábban néha megtette. Passuth Krisztina írása.

Miután Putyin elnök a napokban "Oroszország Mekkájaként" emlegette a Krímen lévő Kherszonészosz görög városállam maradványait, az ukrán hatóságok és szakemberek a felháborodásuknak adtak hangot - a manapság háborús övezetként deklarált Fekete-tengeri félsziget és az említett régészeti lelőhely fontos része az ukrán gyökereknek és identitásnak.

A három név ugyanazt a siófoki épületet illeti, ki hogyan nevezi a Batthyány utcai villanegyed (egykori Fürdőtelep) egyik, mára borostyánnal csaknem teljesen eltakart egyemeletes és amúgy sem túl hivalkodó házát. A kevesek egyike, amelyik még hasonlít eredeti önmagára - mivel szerencsére nem sikerült néhány évvel ezelőtt értékesíteni. A kerítésre elhelyezett márványtáblát, mely szerint itt hunyt el Karinthy Frigyes, szintén lassan elnyeli a zöld. Akinek számít, időről időre felhívja a figyelmet rá, nehogy sok más környékbeli villával együtt a virágzó balatoni ingatlanpiac áldozatává váljon.

Miért szeretjük az ötvenes- kora hatvanas évek iparművészeti tárgyait és miért nem az ugyanekkor készült képzőművészeti alkotások többségét? Mert míg a formatervezés nagyjából megúszta a szocreált, és ügyesen átmenthetők voltak a legjobb art deco hagyományok a húszas-harmincas évekből, addig a festészetben, szobrászatban komoly törést okozott az 1945 utáni másfél évtized kötelező realizmusa és absztraktellenessége. Ugyan a más tervezőket is felvonultató Breuer újra itthon kiállítás zömében a két világháború közötti, Bauhaus-hatású iparművészet magyarországi példáit mutatja be, mégis lehet tanulsága, hogy a késő hatvanas évektől megjelenő és idővel egyre silányodó tömegbútorokig milyen sokáig és milyen makacsul tartotta magát a fénykor modernizmusa.

Andrássy Katinka, a "vörös grófnő" a Kádár-kor egyik "bezzeg" figurája volt: az arisztokrata, aki szerette a rendszert és akit a rendszer is szeretett. Az 1985-ben elhunyt szépséges Károlyiné kultusza egy kicsit halványodott a rendszerváltás után, majd mostanra újjáéledt: önéletrajza alapvető irodalom az 1945 előtt társadalomtörténet kutatói és kedvelői számára, pláne hogy tárgyi nyomai a szétzúzott történelmi arisztokráciának alig maradtak. Mindennek igazi jelképe ma Tiszadob.

Miközben lapunk az idén ötven éves szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumot ünnepli, a skanzen is újabb kiállítást nyitott az évforduló tiszteletére. Áprilisban ötven tárgy és ötven megszólaló ötven történetén keresztül tekintették át az intézmény elmúlt fél évszázadának emlékezetes pillanatait (ma is látható persze), június óta pedig egy "életmódtárlat" segítségével idézik fel azt a kort, amelyben a múzeum fogant. Ez a Hé '67! Remek családi program, de nagyjából 40 fölött emelkedik a pulzus.

Boldog-boldogtalan sorban állt egy közös fotóért, egy autógrammért, egy mondatért, pedig közel sem akkor sztárok (a magyarországi köztudatban biztosan), mint Damien Hirst vagy akár mint Lucian Freud volt. A Ludwig Múzeum kiválóan felvezette a kiállítást, a két művész (bocsánat: két ember, egy művész) pedig tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre.

A bécsi képtár az elmúlt években jelentős kortárs anyaggal bővítette a gyűjteményét. Ebből az anyagból válogat a napokban nyíló "új szerzemények" kiállítása, amelyen helyet kap Nemes Csaba Hotel Metropole című rajzsorozata is.

(A Szépművészeti Múzeum 99. évében elhunyt egykori főigazgatójára emlékezünk ezzel a 2012-ben készült életútinterjúval.) Kapcsolata a Szépművészeti Múzeummal csaknem kilencven éve tart. Meghatározó élménye Szinyei Merse Pál Pacsirtájával való találkozása, amelyet akkor még itt állítottak ki, és attól a pillanattól kezdve tudatosan készült arra a pályára, amelynek minden pillanatát ebben az intézményben töltötte. Kapcsolata ma is élő a múzeummal, ahol gyakornokként, tudományos munkatársként, majd főigazgatóként végigkövette - és később irányította - a világháború és a rendszerváltás közötti évtizedeket a háborús nyomok eltakarításától a fővárosi közgyűjtemények átszervezésén át a múzeum külhoni bemutatkozásainak lebonyolításáig. Kutatási területe a régi magyar művészet, de számos tanulmányt publikált - a magyaron kívül négy másik nyelven is, fordítás nélkül - a múzeum külföldi kincseiről, a Magyarország területén alkotó külföldi művészekről. Ami pedig a nevéhez fűződő kiállításokat illeti, vallja, hogy politikai nyomás jellemzően nem, csak anyagi és technikai gondok nehezítették a munkáját. A lényeges dolgok pedig nem változnak: a múzeum állandóan kevesebb pénzből gazdálkodott, mint amennyire szüksége lett volna, a művek külföldre való utaztatása pedig mindig is "gyomorfájást" okozott, függetlenül attól, hogy korszerű körülmények között szállítják, vagy a karhoz láncolva viszik a vonaton - ahogyan ő tette egykor Rembrand két rajzával. )