Bármilyen hihetetlen, de a manapság a mainstreambe tartozó klasszikus modern művészeket - Tihanyi Lajostól Czigány Dezsőn át Vajda Lajosig - a kultúrpolitika néhány évtizeddel ezelőtt még az underground alkotók közé sorolta. Passuth Krisztina "jó érzékkel" választott a szakmai közmegegyezésen kívül eső művészek közül, így az általa - pályája kezdetén - rendezett kiállítások rendre a múzeumvezetők és minisztériumi illetékesek ellenállásába ütköztek. Az ország legnagyobb múzeumainak munkatársaként még a művek felkutatása és bemutatása is nehézséget jelentett, ezek feloldásában pedig csak Aczél György segíthetett, mintegy igazolva a kultúra évtizedekig mindenható ura köré épült mítosz hitelességét. Az idő a fiatal művészettörténész bátorságát igazolta: ezek a kiállítások a Nyolcak és Vajda recepciójában, valamint a külföldön működő magyar művészek bemutatásában, a magyar művészet történetébe való integrálásukban mérföldkőnek tekinthetők, a későbbi feldolgozások, kutatások alapjául szolgáltak és szolgálnak ma is. Régi, emblematikus kiállításokra emlékező sorozatunk első darabjában Passuth Krisztina három tárlat kulisszatitkaiba enged betekintést, ebből kettőnek kezdeményezője, egynek "elszenvedője" volt: a kisebb fennakadásokkal megvalósult 1965-ös székesfehérvári Nyolcak és Aktivisták után az 1966-os szentendrei Vajda-kiállítást a Pest Megyei Tanács már a megnyitó után két nappal bezárta, és Aczél György "közbenjárása" kellett hozzá, hogy újból megnyissák. Az 1970-es, műcsarnokbeli külhoni művészek tárlatnak pedig már a megnyitása is kérdésessé vált.

A fent jelzett állítás két értelemben is igaz: a MűvészetMalom azonos című kiállítása már az első pillanatában rendkívül népszerű, hiszen a kiállítóhely udvara és összes tere teljesen megtelt a megnyitó idején, emellett a tárlat felvetése is igaznak tűnik, a három művésznek majdnem totálisan sikerült eltávolodnia a szentendrei hagyományoktól.

Nosztalgikus, vidám hónapok elé néz a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, mert amellett, hogy mostantól több felvonásban ünnepli alapításának félszázadik évfordulóját, de a MúzeumCafé is egy dupla számmal készül a nyárra, benne sok-sok szabadtérrel, néprajzzal és múzeummal. A most nyílt kis kiállítás egyértelműen jelzi, hogy a lehetőségért megküzdő alapítók nem dolgoztak hiába.

Káprázatos leletre bukkantunk a régi filmhíradók oldalán: ha pár másodpercre is, de a korszak legnagyobb művészeiből jó néhány feltűnik az igen falusias szentendrei díszletben, optimistán, lelkesen, hiszen a kommunista párt a lehető legjobb körülményeket biztosítja a színvonalas alkotómunkához.

A legjobb dolga Czóbel Bélának van, hiszen felesége, a szintén festő Modok Mária „nagyszerű háziasszony”. Kmetty János nemcsak festő, de „kommunista városatya” is, Ilosvai Varga István kaktuszokat nevelget. Korniss Dezső sármosan mosolyog a kamerába, Szántó Piroska Gráber Margittal beszéli meg a készülő könyvillusztrációkat, Beck Juditnak pedig férje, Majost Tamás ül modellt. Van még Barcsay, Fenyő Andor, Schubert Ernő, Diener Dénes Rudolf – pár éve néhányan még az életükért küzdöttek, pár év múlva pedig elhallgattatja őket az a kommunista párt, amelyiknek itt még (állítólag) nagyon örülnek.

Elvesztegetett idő - ez a címe a szentendrei Art Capital összművészeti fesztivál központi kiállításának, és ha a helyszínre tekintünk, a cím rendben is van: vagy két évtizede épül-készül ez a városi kiállítótér, de még mindig nincs kész, még mindig nem látni, hogyan fog is kinézni a rekonstrukció után. Az északi szárny még csak-csak rendben van, de a középső és a déli folyamatosan építés alatt áll. Öröm az ürömben, hogy így legalább minden további nélkül át lehetett pakolni a falakat egy ilyen, többféle médiumot felvonultató csoportos tárlathoz.

Az örökség mindig öröm és teher együtt: elfogadni kell és kezdeni vele valamit. Ami Szentendrét illeti, két lehetséges út áll a Ferenczy Múzeum(i Centrum), illetve a fenntartó önkormányzat előtt: vagy hagyja az egészet és működik valahogy, mint bármelyik másik, valaha volt frekventált vidéki múzeum vagy pedig felvállalja a közel évszázados hagyományt ("művészetek városa") és kezd vele valamit.

Kisváros nagy művészeti hagyománnyal - éppen ezért nem mindegy, hogy milyen irányt vesz a szentendrei művészetirányítás, kultúrpolitika, múzeumvezetés, nevezzük bárhogyan azokat az embereket, akik az intézmények dolgaiban döntenek vagy akik véleményére sokan adnak arrafelé. A tavasz három hónapjában három szombaton is lesz mód ütköztetni az elképzeléseket.

Úgy tűnik, hogy a szerelmesek napját ma már a virágüzletek, az édességboltok, a wellness szállodák, az éttermek és az ékszerészek mellett a múzeumok is magukénak érzik, ráadásul idén éppen szombatra esik, ezért van mód arra, hogy egész nap, éjszakába nyúlóan programot szervezzenek. Jelmez kötelező vagy legalábbis erősen ajánlott!

Bár a fenntartó mindenütt más, a tendencia ugyanaz: az egykori vidéki múzeumi központok összeomlani látszanak. Elavult rendszer? Alulfinanszírozás? Szakmai közöny?

A szentendrei múzeumokban októbertől a munkatársak (muzeológusok, régészek, gazdaságisok, sajtósok, vezetők) látják el a teremőri feladatokat. Volt már ilyen a közelmúltban más múzeumokban is, sőt, Szentendrén olykor egy-egy akció keretében meghívott művészek, kurátorok fogadják a látogatókat, de most a helyzet komoly - bajban vannak a múzeumok a "festők városában".