A Magyar Képzőművészeti Egyetem egy olyan kiállításra vállalkozott, amelyik bármely múzeumnak, nagyobb kiállító intézménynek is dicsőségére vált volna: a grafikus Maurer Dóra pályaképét mutatja be, egyfajta fejlődésregényt, amely egyszersmind a magyar neoavantgárd fejlődésregénye is lehetne.

Talán még pontosabban méri ki a "régi" és a "mai", a "hazai" és a "külföldi", a "helyi" és a "vendég" művészek részvételét az idei Art Capital, mint ahogyan tavaly tette. Bizonyára nem véletlenül, hiszen központi témája ezúttal az OTTHON, és mert az előző alkalom tapasztalatával már tudható, miért jön a látogató és mire ugrik a szakma. A kiállítások egy része már megnyílt, a programok java még csak most következik Szentendrén.

Boldog-boldogtalan sorban állt egy közös fotóért, egy autógrammért, egy mondatért, pedig közel sem akkor sztárok (a magyarországi köztudatban biztosan), mint Damien Hirst vagy akár mint Lucian Freud volt. A Ludwig Múzeum kiválóan felvezette a kiállítást, a két művész (bocsánat: két ember, egy művész) pedig tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre.

A bécsi képtár az elmúlt években jelentős kortárs anyaggal bővítette a gyűjteményét. Ebből az anyagból válogat a napokban nyíló "új szerzemények" kiállítása, amelyen helyet kap Nemes Csaba Hotel Metropole című rajzsorozata is.

c

Nincs új a nap alatt: Honoré Daumier pontosan úgy reagált kora politikai és társadalmi történéseire, mint a mai mémgyárosok, villámgyors volt és kíméletlen. A legnagyobb ütéseket a korrupt politikusokra és az olvasó nőkre mérte. Az első ma is áll, a második - reméljük - már idejétmúlt. A balatonfüredi Vaszary Galéria kiállításán jártunk.

A fent jelzett állítás két értelemben is igaz: a MűvészetMalom azonos című kiállítása már az első pillanatában rendkívül népszerű, hiszen a kiállítóhely udvara és összes tere teljesen megtelt a megnyitó idején, emellett a tárlat felvetése is igaznak tűnik, a három művésznek majdnem totálisan sikerült eltávolodnia a szentendrei hagyományoktól.

A három leg(el)ismertebb és legdrágább német kortárs képzőművész (Baselitz, Richter, Kiefer) közül ketten Kelet-Németországban kezdték pályájukat, viszonylag fiatalon az NSZK-t választották hazájuknak, később is élesen bírálva a kelet-német művészetet. A legnagyobb kritikus kétségkívül a most Budapesten kiállító Georg Baselitz, akinek három héttel ezelőtt 7 és félmillió fontért árverezte el a Sotheby's a Férfi vörös zászlóval című festményét.

A kritikusok és irodalomtörténészek mindig zavarban vannak, ha Déry Tibor G. A. úr X-ben című regényéről kell szólni. Kapitalizmuskritika? Negatív szocializmus-utópia? Kafka-parafrázis? Egy börtönben összeroppant ember gondolatkísérlete? A Kiscelli Múzeum kiállítása nyilván nem fog belefolyni ezekbe a vitákba, viszont egy egészen új kontextusba helyezte, annak apropóján, hogy a Fővárosi Képtár raktárából előkerültek Bernáth Aurél gigantikus, az 1958-as Brüsszeli Világkiállításra készült pannójának darabjai.

Megszokhattuk, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításain legalább akkora élményt okoz az installációs trükkökben való gyönyörködés, mint a tartalom megismerése. Nincs ez másként az Írói fogások kiállításon sem, ami most egy kortárs videó anyaggal is kiegészült, jelezvén ismét, sokadjára az intézmény nyitottságát a vendég művészeti ágak iránt.

A legvidámabb barakk Magyarország lett volna? Ugyan, dehogy! Volt egy lengyel nagyváros a német határ mellett, Wrocław, legalább egy évtizeddel a magyar és még előrébb a régió többi neoavantgárd vagy posztmodern művészete előtt, ahol már a hatvanas évek elején állami hozzájárulással és vállveregetéssel lehetett független dolgokba fogni. A fiatalabb generációk a Ludwig Múzeum most nyílt kiállításán érthetik meg, hogy miért volt menő a hatvanas-hetvenes évektől lengyelül tanulni és Lengyelországba járni csajozni.