Évekig tartotta magát a szokás, hogy minden év márciusában a Kassák Múzeum megünnepelte a névadó születésnapját, egy kiállítással, egy hangversennyel (még Csaplár Ferenc igazgatása idején), később akár egy konferenciával is. Állítólag ez az özvegy kifejezett kérése volt, aki a hagyatékot a Petőfi Irodalmi Múzeum rendelkezésére bocsátotta. Az idei kettős ünnep (Kassák születésének 130., halálának 50. évfordulója) apropóján, ha nem is márciusban, de három kiállítás nyílt egy-egy hét különbséggel a PIM három intézményében, a Károlyi-palotában, a Kassák Múzeumban és az ugyancsak ma már filiálé Országos Színháztörténeti Múzeum Bajor Gizi Színészmúzeumában, alaposan körüljárva az avantgárd magyar mesterének szerteágazó tevékenységét.

Valójában három kiállítás nem lenne elég bemutatni, mi mindenre volt képes Kassák íróként, költőként, festőként, tervezőként, szerkesztőként, előadóművészként, szervezőként, kultúrpolitikusként, így a kurátorok (Galácz Judit, Sasvári Edit, Szeredi Merse Pál) megmaradtak az életmű egyik legizgalmasabb korszakánál, az 1920-as éveknél. Az 1919 után – sokakkal együtt – emigrálni kényszerült művész Bécsben dolgozott ebben az évtizedben, nemcsak a betiltott MA folyóiratot keltette életre, de a lap körét is aktivizálta, újabb neveket bevonva, immár a nemzetközi avantgárd egyik jelentős fórumaként. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának középpontjában a bécsi MA áll, és különös módon itt kap nagyobb hangsúlyt a képzőművészet, míg a Kassák Múzeum tárlatán a névadó irodalmi munkássága kerül előtérbe. Két legismertebb irodalmi művének egyike, A ló meghal és a madarak kiröpülnek (a másik az Egy ember élete lehetne, de ez nyilván szubjektív) adja a kiállítás címét és témáját: az önéletrajz, amely – mai felfogásban – egyfajta road movie-nak tekinthető, amikor a főhős a szülővárosából útnak indulva,  Európa nagyvárosait bejárva munkásból művésszé válik. Mivel nem egy könnyen megérthető, dadaista szabadversről beszélünk, ezért a múzeum egy önálló honlapon próbálja meg ábrázolni ennek a fizikai és szellemi utazásnak az állomásait. 

A harmadik kiállítás a helyszínként kiválasztott intézményhez méltóan Kassák körének színházi világával foglalkozik. Rengeteg, talán most először látható dokumentum emlékezik a nagyszínpadi színészként indult Kassákné Simon Jolánra, aki Bécsben már dadaista szavalóesteket rendez, azokra a művészekre, Palasovszky Ödöntől Bortnyik Sándoron át Hevesy Ivánig, akik a rövid, de annál emlékezetesebb avantgárd színházi előadásokat álmodták és valósították meg. A Zöld Szamár Színház mindenképpen emblémája lehetne ennek az összművészeti csodának, amelyben keveredett a balett, a kabaré, az improvizáció és a gépek adta zajok használata. Hogy nagyjából hogyan nézett ki egy ilyen előadást, azt a kurátorok és Rudas Klára látványtervező köré szerveződött csoport (mint írógép-orkeszter) rekonstruálja, ami a kiállításon vetített videón megtekinthető. A Színházi Élet kritikája „érdekes és rokonszenves” előadásnak látta a Zöld Szamár egyik produkcióját, de a korabeli kritika általában nem volt ennyire elnéző.

Ahogy Kassákkal szemben sem, erről a Kassák Múzeum kiállításán is értesülhetünk. De azóta eltelt közel száz esztendő, Kassák kultusza egyre csak erősödik, elismertsége kétségtelen, és ebben a három, február végéig nyitva látható kiállítás nyilvánvalóan még nagyon sokat fog lendíteni.

1991-ben rendezte meg a Magyar Nemzeti Galéria a Hatvanas évek - Új törekvések a magyar képzőművészetben című kiállítást (a kurátorok: Beke László, Dévényi István és Horváth György). Most pedig bő negyedszázaddal később ugyanabban az intézményben megnyílt a Keretek között (a kurátor: Petrányi Zsolt), mintegy ellenpólusaként a korábbi tárlatnak. Akkor a rendszerváltásnak a kultúrára gyakorolt hatásaként azt mutatták be, ami nem látszott, nem látszhatott, most pedig az ellenkezőjét, a hivatalos és támogatott művészetet. Akkor azok a művek voltak a kánonon kívül, most pedig ezek.

Egy muzeológiai folyóiratnak alapvetően nem faladata a kereskedelmi galériák programjaira felhívni a figyelmet, de megteszi önszorgalomból, hiszen egyszeri és megismételhetetlen tárlatok nyíltak és nyílnak mostanában, ettől kezdve pedig teljesen mindegy, ki vagy mi a fenntartó.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem egy olyan kiállításra vállalkozott, amelyik bármely múzeumnak, nagyobb kiállító intézménynek is dicsőségére vált volna: a grafikus Maurer Dóra pályaképét mutatja be, egyfajta fejlődésregényt, amely egyszersmind a magyar neoavantgárd fejlődésregénye is lehetne.

A vívó flashmob csak percekig, a bajnokság pár óráig, a vívástörténeti kamarakiállítás csak két napig lesz látható a Nemzeti Múzeumban (az előbbi a lépcsőjén és a kertjében szombat délben, az utóbbi pedig a hétvégén), de ilyenkor fáj a legjobban a sportmúzeum hiánya, ugyanis már egyetlen kicsi teremben annyi minden összesűríthető a 20. századi magyar történelemből, kizárólag sporteszközök és trófeák kiállításával.

Miközben lapunk az idén ötven éves szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumot ünnepli, a skanzen is újabb kiállítást nyitott az évforduló tiszteletére. Áprilisban ötven tárgy és ötven megszólaló ötven történetén keresztül tekintették át az intézmény elmúlt fél évszázadának emlékezetes pillanatait (ma is látható persze), június óta pedig egy "életmódtárlat" segítségével idézik fel azt a kort, amelyben a múzeum fogant. Ez a Hé '67! Remek családi program, de nagyjából 40 fölött emelkedik a pulzus.

Boldog-boldogtalan sorban állt egy közös fotóért, egy autógrammért, egy mondatért, pedig közel sem akkor sztárok (a magyarországi köztudatban biztosan), mint Damien Hirst vagy akár mint Lucian Freud volt. A Ludwig Múzeum kiválóan felvezette a kiállítást, a két művész (bocsánat: két ember, egy művész) pedig tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre.

A bécsi képtár az elmúlt években jelentős kortárs anyaggal bővítette a gyűjteményét. Ebből az anyagból válogat a napokban nyíló "új szerzemények" kiállítása, amelyen helyet kap Nemes Csaba Hotel Metropole című rajzsorozata is.

Ha egy magyar irodalmat nem ismerő külföldi betévedne a Petőfi Irodalmi Múzeum Szabó Magda kiállítására, azt hihetné, hogy egy színésznő emlékét elevenítik itt fel: tetemes mennyiségű fotón jelenik meg a hatvanas-hetvenes évek dívája, a kornak megfelelően vastagon megrajzolt szemkontúrral, igéző tekintettel, méltóságteljes testtartással, mindig elegáns enteriőrben. A száz éve született írónő biztos kézzel építette saját mítoszát írásaival és nyilvános megjelenéseivel, ez a kiállítás pedig méltó elismerése ennek.

D. Kardos Éva neve ma már nem sokat mond, pedig nem akármilyen életpálya volt az övé: Rákosi unokahúgaként gyerekkorától hírszerzőnek és partizánnak képezték Moszkvában, itthon a belügyben dolgozott, majd luxusprostituált lett a legmenőbb budapesti szállodákban. Nos, ő az egyik mellékszereplője az Ügynök a bárpultban című kiállításnak, amely a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban nyílt a közelmúltban.