1991-ben rendezte meg a Magyar Nemzeti Galéria a Hatvanas évek - Új törekvések a magyar képzőművészetben című kiállítást (a kurátorok: Beke László, Dévényi István és Horváth György). Most pedig bő negyedszázaddal később ugyanabban az intézményben megnyílt a Keretek között (a kurátor: Petrányi Zsolt), mintegy ellenpólusaként a korábbi tárlatnak. Akkor a rendszerváltásnak a kultúrára gyakorolt hatásaként azt mutatták be, ami nem látszott, nem látszhatott, most pedig az ellenkezőjét, a hivatalos és támogatott művészetet. Akkor azok a művek voltak a kánonon kívül, most pedig ezek.

(A Szépművészeti Múzeum 99. évében elhunyt egykori főigazgatójára emlékezünk ezzel a 2012-ben készült életútinterjúval.) Kapcsolata a Szépművészeti Múzeummal csaknem kilencven éve tart. Meghatározó élménye Szinyei Merse Pál Pacsirtájával való találkozása, amelyet akkor még itt állítottak ki, és attól a pillanattól kezdve tudatosan készült arra a pályára, amelynek minden pillanatát ebben az intézményben töltötte. Kapcsolata ma is élő a múzeummal, ahol gyakornokként, tudományos munkatársként, majd főigazgatóként végigkövette - és később irányította - a világháború és a rendszerváltás közötti évtizedeket a háborús nyomok eltakarításától a fővárosi közgyűjtemények átszervezésén át a múzeum külhoni bemutatkozásainak lebonyolításáig. Kutatási területe a régi magyar művészet, de számos tanulmányt publikált - a magyaron kívül négy másik nyelven is, fordítás nélkül - a múzeum külföldi kincseiről, a Magyarország területén alkotó külföldi művészekről. Ami pedig a nevéhez fűződő kiállításokat illeti, vallja, hogy politikai nyomás jellemzően nem, csak anyagi és technikai gondok nehezítették a munkáját. A lényeges dolgok pedig nem változnak: a múzeum állandóan kevesebb pénzből gazdálkodott, mint amennyire szüksége lett volna, a művek külföldre való utaztatása pedig mindig is "gyomorfájást" okozott, függetlenül attól, hogy korszerű körülmények között szállítják, vagy a karhoz láncolva viszik a vonaton - ahogyan ő tette egykor Rembrand két rajzával. )

Bő egyéves rekonstrukció után június 20-án nyílik újra a Vasarely Múzeum az óbudai Zichy-kastélyban. Lapunk egy korábbi írásában a kastély múzeumnegyeddé alakításának folyamatát tekintette át. Ebből idezzük a Vasarely Múzeumra vonatkozó részt: kik és hogyan döntöttek arról, hogy a világhírű művész ajándékából éppen ott és akkor nyíljon kiállítás.

Az MTA köztestületi tagjaiból létrejött Stádium 28 kör szervezett fórumot az örökségvédelemről az ELTE Gólyavárában. Marosi Ernő megnyitója, Mélyi József vitaindítója és a meghívottak "vitája" végül csak a problémák felsorolására adott lehetőséget, az egyetlen megnyugtató mondat pedig arra vonatkozott, hogy a MÜPÁ-nak remek az akusztikája.

Bármilyen hihetetlen, de a manapság a mainstreambe tartozó klasszikus modern művészeket - Tihanyi Lajostól Czigány Dezsőn át Vajda Lajosig - a kultúrpolitika néhány évtizeddel ezelőtt még az underground alkotók közé sorolta. Passuth Krisztina "jó érzékkel" választott a szakmai közmegegyezésen kívül eső művészek közül, így az általa - pályája kezdetén - rendezett kiállítások rendre a múzeumvezetők és minisztériumi illetékesek ellenállásába ütköztek. Az ország legnagyobb múzeumainak munkatársaként még a művek felkutatása és bemutatása is nehézséget jelentett, ezek feloldásában pedig csak Aczél György segíthetett, mintegy igazolva a kultúra évtizedekig mindenható ura köré épült mítosz hitelességét. Az idő a fiatal művészettörténész bátorságát igazolta: ezek a kiállítások a Nyolcak és Vajda recepciójában, valamint a külföldön működő magyar művészek bemutatásában, a magyar művészet történetébe való integrálásukban mérföldkőnek tekinthetők, a későbbi feldolgozások, kutatások alapjául szolgáltak és szolgálnak ma is. Régi, emblematikus kiállításokra emlékező sorozatunk első darabjában Passuth Krisztina három tárlat kulisszatitkaiba enged betekintést, ebből kettőnek kezdeményezője, egynek "elszenvedője" volt: a kisebb fennakadásokkal megvalósult 1965-ös székesfehérvári Nyolcak és Aktivisták után az 1966-os szentendrei Vajda-kiállítást a Pest Megyei Tanács már a megnyitó után két nappal bezárta, és Aczél György "közbenjárása" kellett hozzá, hogy újból megnyissák. Az 1970-es, műcsarnokbeli külhoni művészek tárlatnak pedig már a megnyitása is kérdésessé vált.

Nosztalgikus, vidám hónapok elé néz a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, mert amellett, hogy mostantól több felvonásban ünnepli alapításának félszázadik évfordulóját, de a MúzeumCafé is egy dupla számmal készül a nyárra, benne sok-sok szabadtérrel, néprajzzal és múzeummal. A most nyílt kis kiállítás egyértelműen jelzi, hogy a lehetőségért megküzdő alapítók nem dolgoztak hiába.

A három leg(el)ismertebb és legdrágább német kortárs képzőművész (Baselitz, Richter, Kiefer) közül ketten Kelet-Németországban kezdték pályájukat, viszonylag fiatalon az NSZK-t választották hazájuknak, később is élesen bírálva a kelet-német művészetet. A legnagyobb kritikus kétségkívül a most Budapesten kiállító Georg Baselitz, akinek három héttel ezelőtt 7 és félmillió fontért árverezte el a Sotheby's a Férfi vörös zászlóval című festményét.

Káprázatos leletre bukkantunk a régi filmhíradók oldalán: ha pár másodpercre is, de a korszak legnagyobb művészeiből jó néhány feltűnik az igen falusias szentendrei díszletben, optimistán, lelkesen, hiszen a kommunista párt a lehető legjobb körülményeket biztosítja a színvonalas alkotómunkához.

A legjobb dolga Czóbel Bélának van, hiszen felesége, a szintén festő Modok Mária „nagyszerű háziasszony”. Kmetty János nemcsak festő, de „kommunista városatya” is, Ilosvai Varga István kaktuszokat nevelget. Korniss Dezső sármosan mosolyog a kamerába, Szántó Piroska Gráber Margittal beszéli meg a készülő könyvillusztrációkat, Beck Juditnak pedig férje, Majost Tamás ül modellt. Van még Barcsay, Fenyő Andor, Schubert Ernő, Diener Dénes Rudolf – pár éve néhányan még az életükért küzdöttek, pár év múlva pedig elhallgattatja őket az a kommunista párt, amelyiknek itt még (állítólag) nagyon örülnek.

Az utókor általában két történetét szokott hallani Aradi Nóráról: hogy kíméletlen volt ÁVH-s alkalmazottként és hogy rendkívül okos volt, döntésekben időnkén váratlanul nyitott művészettörténészként, retrográd szemlélete ellenére. A szocialista képzőművészet jelképei című kötete ezek közül csak a retrográd szemléletet támasztja alá, legalábbis az azonos című, a Centrális Galériában most megnyílt kiállításon kitett idézetek alapján.

Január 15-én zárul a Kiscelli Múzeumban a Mutató nélkül - B. A. úr X-ben című kiállítás, ám a történet szerencsére nem merül feledésbe, hála az időközben, már a kiállításra is reflektáló tanulmánykötetnek. A kiállítás nemcsak ebben rendhagyó, hanem abban is, hogy közben alaposan megváltozott: mielőtt Bernáth Aurél Budapest-panorámájának eredeti változatát láthattuk, talán nagyobb volt a hangsúly az értékelésen, feldolgozáson, Déryn, Gróf Ferenc elképzelésén, a kurátori munkán, a Brüsszeli Világkiállításon és a Kádár-rendszer békekereső szándékain. Azóta viszont összeállt egy képregény vagy inkább képrejtvény: Bernáth művének minden kockáján, minden részletén jelentést lehet keresni. Ki üzen a mű által: Bernáth vagy a rendszer? Mit üzen egyáltalán? Mit jelentenek a kihagyott részletek? Van-e jelentősége a kiállítási csarnok előtti fáknak abban, hogy a művész melyik elemekre nem festett? Miért tért vissza Bernáth a sokszor megtagadott Graphik-mappa szín- és formavilágához? Bizakodók vagy kelletlenek a panoráma előterében megjelenő figurák?