Ha valaki régi múzeumi emberekkel beszélget, akkor előbb-utóbb elhangzik Villangó István neve. Nem véletlen, hiszen a mára jogutód nélkül megszűnt, valaha a múzeumi világ számos területén irányítói szereppel bíró Központi Múzeumi Igazgatóságnál vezetett irodát, majd a Művelődési Minisztérium közgyűjteményi osztályán dolgozott több beosztásban, miközben tíz miniszter és tíz miniszterhelyettes váltotta egymást fölötte. A beszélgetés során csak a töredékét tudtuk érinteni annak, amit a korszakról, annak múzeumirányítási elveiről és történeteiről tud, és szerencsére nem is titkol el.

Miközben lázasan készítjük folyóiratunk következő, szeptemberre tervezett Kádár-számát (úgy értve: a Kádár rendszer muzeológiája), egyszer csak megjelenik a Műcsarnok ajtajában Szervátiusz Tibor Dózsája, és máris tudjuk, hogy nagyon aktuálisak leszünk. A korszak feldolgozása ma a legkurrensebb téma, gondoljunk csak az Új Budapest Galéria Nagyítások című kiállítására, a kiscelli #moszkvatérre, a készülő Stúdió-kiállításra vagy a velemi textilművészeti alkotótelep történetének bemutatására a Fugában.

Az általános amnesztia évében járunk, 1963-ban, amit nevezhetünk általános amnéziának is: az új világ origója, a megbocsátásé, az újrakezdésé, a beletörődésé, a látszólagos optimizmusé. Mélyi József kurátorként éppúgy felnyitotta és újraélesztette a korszakot, mint az öreg professzor a paciensét a műtőasztalon - Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmje nyomán bontja ki a kora hatvanas évek képző- és iparművészetét, sok-sok társadalom- és kultúrtörténeti utalás mentén. Fontos kiállítás a Budapest Galériában.

Egyetlen idézettel össze lehet foglalni mindazt, ami a 20. század derekától kezdve a magyarországi műemlékeknek jutott: "A történelemnek ez a fejezete olyan erőteljes kultúraellenes beállítottságnak a tükre, amelyet csak rettenettel tudunk felidézni." Átépítések, széthordások, elbontások, átfestések, a díszítésektől, parkoktól, gazdasági háttértől, berendezéstől való megfosztások. A beszélgetés olyan műemléképületekről, kastélyokról, kolostorokról, zsinagógákról szól, szomorú vagy követendő példákról, amelyek (így vagy úgy) túlélték ugyan a világháborút és az azt követő évtizedeket, azonban eredeti funkciójukat mára teljesen elveszítették.

Eshet-e racionalizálás áldozatául egy olyan hagyaték, amelyiket a megöröklő tulajdonos egykor örömmel fogadott, most pedig útban van, feleslegessé vált a döntéshozók számára? Biztos, hogy egy múzeum vagy egy akadémiai intézmény nem az örökkévalóság számára gyűjt, ment, konzervál? A pillanatnyi ésszerűség (?) felülírhatja a megbecsülést?

1956 nyarán igazán forradalmi kísérletnek lehettek tanúi a Műcsarnok látogatói, amikor felkeresték a Kertészet a magyar képzőművészetben című tárlatot: a kurátorok lényegében kiválasztottak egy megbecsült (kétkezi) foglalkozást és ebbe kapaszkodva állítottak fel egy impresszionista, posztimpresszionista tárlatot, ahol kertészekről szó sem volt, kertekről is alig, ellenben egész egyszerűen tájképeket tettek láthatóvá, olyanokat, amilyeneket a megelőző években nem volt mód kiállítani. A korabeli kritika rendesen kiosztotta a szocialista realizmus szigorú kultúrpolitikáját, egyben üdvözölte, hogy a stílushatárokat végre tágabbra nyitották, beengedték Ferenczyt és a nagybányaiakat, nem beszélve Csontváryról. A Zarándoklás a cédrusokhoz felbukkanása több szempontból is váratlan húzás: először is mert Csontváryt egyébként nem állítottak ki sehol, emellett pedig mi köze ennek a képnek a kertészethez…

Hol van a méltó helye Csontváry Kosztka Tivadarnak a művészettörténetben és hol a kiállítóterekben? Feldolgozott-e az életmű, láthatók-e az alkotások? Ezektől a kérdésektől hangos manapság a művészeti közbeszéd a fővárosi kiállítás apropóján. Magától értetődő tehát Csontváryról azzal az emberrel beszélgetni, aki kiemelten fontos szerepet játszott abban, hogy a művek állandó otthont kaptak Pécsen, miközben részt vett a pécsi Múzeumutca létrejöttében, a Modern Magyar Képtár anyagának gazdagításában magángyűjtemények és művészhagyatékok befogadásával. Romváry Ferenc elismeri, hogy nem lett volna esélye mindezeket véghezvinni olyan emberek nélkül, akik kellő politikai hátszéllel és hatalommal, egyszersmind kulturális igénnyel, a művészetekre való fogékonysággal rendelkeztek a helyi országgyűlési képviselő Aczél Györgytől az igazi mentor Takács Gyula tanácselnök-helyettesen át az ország egyik legprogresszívebb megyei múzeumát vezető Hárs Éváig. Ma már történelem, de a hatvanas években még a jelenidőhöz tartozott, amikor egy olyan Zsolnay igazgatta a múzeumi tárlókban a tárgyakat, aki még megélte a dinasztia fénykorát, amikor Martyn Ferenc a bányászokból képzett szocreál festőkkel hadakozott, amikor a művészeti gimnazista Pinczehelyiék akasztgatták a képeket a képtár első állandó kiállításán, amikor Németh Lajos először vehette szemügyre a raktárak mélyéről előszedett Csontvárykat, és amikor huszonnyolc pesti vonatút és tizenegy szerződésvariáció után egyezett meg a pécsi múzeum Gerlóczy Gedeonnal a műtárgyak elhelyezéséről.

"Először van alkalma a magyar tárlatlátogatónak arra, hogy az orosz-szovjet avantgárd művészetét a maga teljességében Budapesten tanulmányozza" - írta Néray Katalin a Műcsarnokban 1987 novemberében nyílt Művészet és forradalom című kiállítás katalógusának bevezetőjében. Akkor a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hetvenedik évfordulója alkalmából nyílt tárlat, 2016 januárjában pedig az adja az apropóját, hogy a Jekatyerinburgi Szépművészeti Galéria negyven művet elhoz a Magyar Nemzeti Galériába.

Néhány nappal ezelőtt közzétett posztunkban Lovag Zsuzsa régész nyilatkozott a magyar koronázási jelvények hazaérkezésének körülményeiről. Megtaláltuk a korabeli filmhíradó beszámolóját az eseményről, a műtárgyak kicsomagolásáról és a kapcsolódó nagyszabású parlamenti fogadásról.

A Szent Korona hazaérkezése az Egyesült Államokból 1977-78 fordulóján a Kádár-korszak egyik legfontosabb története, politikai, kultúr- és művészettörténeti szempontból egyaránt. A gesztust és az eseményt a sajtó és a diplomácia annak idején súlyának megfelelően kezelte. Keveset tudunk azonban arról, hogy muzeológiai szempontból hogyan történt az átvétel, hogyan oldotta meg a feladatot a koronázási ékszereknek évtizedekig helyet adó Magyar Nemzeti Múzeum, mit kezdett a művészettörténész- és a restaurátorszakma ezekkel az ereklyékkel, hogyan lehet "kezelni", milyen fogalmakkal lehet ellátni ezeket a tárgyakat. Lovag Zsuzsa, a múzeum középkori ötvösgyűjteményének akkori vezetője a kezdettől részt vett az azonnal felállított Koronabizottság munkájában, ő volt a "Mädchen für alles", a korona "dajkája" (hiszen csak ő foghatta kézbe), ezért nála illetékesebbet nem is kérdezhetnénk a koronaékszerek hazatéréséről és vizsgálatáról.