A kritikusok és irodalomtörténészek mindig zavarban vannak, ha Déry Tibor G. A. úr X-ben című regényéről kell szólni. Kapitalizmuskritika? Negatív szocializmus-utópia? Kafka-parafrázis? Egy börtönben összeroppant ember gondolatkísérlete? A Kiscelli Múzeum kiállítása nyilván nem fog belefolyni ezekbe a vitákba, viszont egy egészen új kontextusba helyezte, annak apropóján, hogy a Fővárosi Képtár raktárából előkerültek Bernáth Aurél gigantikus, az 1958-as Brüsszeli Világkiállításra készült pannójának darabjai.

A legvidámabb barakk Magyarország lett volna? Ugyan, dehogy! Volt egy lengyel nagyváros a német határ mellett, Wrocław, legalább egy évtizeddel a magyar és még előrébb a régió többi neoavantgárd vagy posztmodern művészete előtt, ahol már a hatvanas évek elején állami hozzájárulással és vállveregetéssel lehetett független dolgokba fogni. A fiatalabb generációk a Ludwig Múzeum most nyílt kiállításán érthetik meg, hogy miért volt menő a hatvanas-hetvenes évektől lengyelül tanulni és Lengyelországba járni csajozni.

Tegnap bezárt az utóbbi hónapok egyik legizgalmasabb kiállítása, a Nagyítások a Budapest Galériában. Az utolsó hét még tartogatott néhány programot: tárlatvezetés, beszélgetés és finisszázs szerepelt a kínálatban, tehát bőven volt alkalom elbúcsúzni az Oldás és kötés ihlette művészet- és társadalomtörténeti projekttől. Annak, aki lemaradt a beszélgetésről, összefoglaljuk a lényeget.

Sopronban az augusztus 20-a két ünnepen osztozik: Szent Istvánén és a Páneurópai Piknik évfordulóján. 1989. augusztus 19-én Sopron (Fertőrákos) mellett törte át a határt néhány száz, már hetek óta Magyarországon tartózkodó, haza semmiképpen sem térni akaró keletnémet turista. Az emlékhely, ahol minden évben magas rangú politikai vezetők mondják el köszöntőiket, egyáltalán nem tükrözi azt a felszabadító érzést, ami azt a 27 évvel ezelőtti pillanatot jellemezte. Pusztaság, érthetetlenül sok erdélyi motívum és szigorú határellenőrzés - így néz ki ma a Páneurópai Piknik Emlékhely.

Miközben lázasan készítjük folyóiratunk következő, szeptemberre tervezett Kádár-számát (úgy értve: a Kádár rendszer muzeológiája), egyszer csak megjelenik a Műcsarnok ajtajában Szervátiusz Tibor Dózsája, és máris tudjuk, hogy nagyon aktuálisak leszünk. A korszak feldolgozása ma a legkurrensebb téma, gondoljunk csak az Új Budapest Galéria Nagyítások című kiállítására, a kiscelli #moszkvatérre, a készülő Stúdió-kiállításra vagy a velemi textilművészeti alkotótelep történetének bemutatására a Fugában.

Az általános amnesztia évében járunk, 1963-ban, amit nevezhetünk általános amnéziának is: az új világ origója, a megbocsátásé, az újrakezdésé, a beletörődésé, a látszólagos optimizmusé. Mélyi József kurátorként éppúgy felnyitotta és újraélesztette a korszakot, mint az öreg professzor a paciensét a műtőasztalon - Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmje nyomán bontja ki a kora hatvanas évek képző- és iparművészetét, sok-sok társadalom- és kultúrtörténeti utalás mentén. Fontos kiállítás a Budapest Galériában.

Miközben várjuk, hogy milyen kiállítások, múzeumi események emlékeznek meg idén, az évfordulós évben az 1956-os forradalomról, az 56-os Intézet összeállított egy digitális szöveggyűjteményt, amely hasznos lehet akár a kurátorok számára is.

Egyetlen idézettel össze lehet foglalni mindazt, ami a 20. század derekától kezdve a magyarországi műemlékeknek jutott: "A történelemnek ez a fejezete olyan erőteljes kultúraellenes beállítottságnak a tükre, amelyet csak rettenettel tudunk felidézni." Átépítések, széthordások, elbontások, átfestések, a díszítésektől, parkoktól, gazdasági háttértől, berendezéstől való megfosztások. A beszélgetés olyan műemléképületekről, kastélyokról, kolostorokról, zsinagógákról szól, szomorú vagy követendő példákról, amelyek (így vagy úgy) túlélték ugyan a világháborút és az azt követő évtizedeket, azonban eredeti funkciójukat mára teljesen elveszítették.

Eshet-e racionalizálás áldozatául egy olyan hagyaték, amelyiket a megöröklő tulajdonos egykor örömmel fogadott, most pedig útban van, feleslegessé vált a döntéshozók számára? Biztos, hogy egy múzeum vagy egy akadémiai intézmény nem az örökkévalóság számára gyűjt, ment, konzervál? A pillanatnyi ésszerűség (?) felülírhatja a megbecsülést?

Ilyen címet adni egy kiállításnak, hogy Jelentés, elsőre nem tűnik többnek megúszásnál, mint a "Cím nélkül" vagy a "Kompozíció", hiszen a pusztán dekorációs céllal készült bútorképek kivételével minden alkotásnak - lehetőleg - van jelentése, még ha nem is könnyű mindig megfejteni. Az installatív művészetnek pedig pláne van, éppen ez a célja. Aztán egy kicsit mélyebbre lmerülve a Capa Központ kiállításában, egyszer csak kiderül, hogy ömlik ránk a jelentés, a szó minden értelmében: ez a tárlat maga egy szemantika erdő.