Minden múzeum újraírja éves programját, és jó, ha csak a 2020-as terveket írta felül a járványidőszak. Hogy miként reagálnak az intézmények, korábbi írásunkban külföldi példákkal illusztráltuk. Hogy a hazai múzeumok miként, azt a napokban magunk is láthatjuk. A Szépművészeti Múzeum az egyik lehetséges forgatókönyvet hajtja végre: saját gyűjteményből épít időszaki kiállítást. A Dürer kora igazán féltett kincseket tár a látogató elé.

Mit hagyott a jelenkorra a történelem és mit a múzeumtörténet, hogyan gyűjtjük, őrizzük és dolgozzuk fel művészek, adományozók, múzeumi elődök örökségét, tárgyi és szellemi hagyatékát?

Miután a Covid-19 okozta világjárvány a múzeumok nagy részét bezárásra, a múzeumi rendszert leállásra és bizonytalan kimenetelű újraindításra kényszerítette, az amúgy is padlót fogott területnek most a Black Lives Matter-üggyel is szembe kell néznie. A folyamatosan jelen lévő, és időnként fellobbanó posztkolonializmus kérdése, a múzeumokban őrzött egykori gyarmati tárgyak problémája most újra napirendre kerül, csak véresebben, mint eddig.

Lássuk be, a fotó mára eléggé elveszítette tárgyjellegét, ezért a kutatása, kezelése, archiválása, reprodukálása, állagvédelme is új megvilágításba kerül. Mást jelent ma egy fotó minősége, felbontásról beszélünk, meg pixelekről, két kattintás és máris más a színe, fénye, míg a történeti fotó esetében az állapota, sőt, a megléte a lényeg, tónustól, színvilágtól függetlenül. Anyagtalanodás, ahogyan a Magyar Nemzeti Múzeum most elkészült kötetében, a Fényképtárgyban az előszó jegyzője, Fisli Éva hívja ezt a folyamatot.

Voltak olyan gyűjtemények, így például a kolozsvári Országos Történelmi Ereklyemúzeum, amelynek mentését a főfelügyelőség nem is tartotta kívánatosnak, sem szükségesnek - alapítója, igazgatója, a szívósan lobbizó és láthatóan jó függetlenségi párti kapcsolatokkal rendelkező Kuszkó István ismételt sürgetései ellenére sem. Az alsókubini Csaplovics-könyvtárat, a helyi igazgató kérése ellenére Juhász Nagy Sándor államtitkár nem engedte elvitetni Pozsonyba, mert attól tartott, hogy a békeszerződés nyomán úgyis vissza kellene szolgáltatni. Listákat nem ismerünk minden helyről, de például a kassai menekítés kapcsán Kőszeghy Elemér viszonylag részletesen beszámolt az elszállított kétvagonnyi értékről, Selmecbányán pedig például a városi múzeum őrének, Baker Bélának a hagyatéka megőrizte az elszállított tárgyak jegyzékét. [39]

A kiürítés lebonyolításával, miniszteri biztosi címmel Czakó Elemért, a VKM III. b. osztályának miniszteri tanácsosát bízta meg Zichy János, a Wekerle-kormány kultuszminisztere. Czakó feladatát megtartotta a Károlyi-kormány működése (Lovászy Márton és Juhász Nagy Sándor kultuszminisztersége), sőt a Tanácsköztársaság alatt is. Czakó a magyar művészettörténet-írás egyik kevésbé ismert alakja, jóllehet évtizedeken keresztül szereplője volt a magyar művészeti oktatásnak, termékeny művészeti szakíró, miniszterális tisztviselő, és kilenc éven keresztül az Egyetemi Nyomda igazgatója volt. [19] A mentést a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének munkatársai, valamint a Nemzeti, a Szépművészeti és az Iparművészeti Múzeum munkatársai végezték, köztük olyan neves (vagy később nevessé váló) múzeumi szakemberek, mint Gerevich Tibor, Divald Kornél, Kőszeghy Elemér és Ernyey József. Számos esetben összekeveredett a mentés során, hogy ki melyik intézmény megbízásából cselekszik. A múzeumok munkatársainak útjait sokszor a főfelügyelőség finanszírozta, néha a kultuszminisztérium által rendelkezésre bocsátott keretből, néha saját költségvetéséből. Jelentéstételi kötelezettséggel a főfelügyelőség felé (is) tartoztak, így van módunk a kiküldő szerv iratanyagából megismerni az akció részleteit.

Az 1918 és 1924 közötti időszak történetében az egyik feltárásra váró témakör a menekülteké. Azok száma, akik a trianoni békeszerződést megelőzően, illetve azt követően a maradék Magyarországra kerültek, 400 ezer és 500 ezer fő közé tehető - miközben pontos számot nem ismerünk, és vélhetően nem is fogunk ismerni. [1] A magyar történetírás korábban kitért a határon túli területekre került vagy onnan elmenekülő intézmények sorsára is. Elsősorban a felsőoktatási intézmények Magyarországra való áttelepülése jól dokumentált: a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola Budapestre, majd Sopronba települése, [2] a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Szegedre vagy a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem Pécsre kerülése. [3] Kevesebb figyelmet kapott, de jól feldolgozottnak mondható az eperjesi evangélikus jogakadémia Miskolcon kezdett új élete [4] és a máramarosszigeti református jogakadémia Hódmezővásárhelyre való áttelepülése, illetve beolvadása a kecskeméti református főiskolába. [5] Az emberek és intézmények mellett azonban van egy olyan aspektusa az összeomlás, a forradalmak és a trianoni békeszerződés időszakának, amellyel a történettudomány és a művészettörténet-írás is vajmi keveset foglalkozott.

A múzeumvezetők lázasan keresik intézményük helyét a kijárási korlátozások enyhítését hozó intézkedésekben: hány ember milyen körülmények között kereshet fel egy intézményt, ha az egy múzeum? Növeli-e a veszteséget a megnyitás, milyen kötelezettségei vannak az adófizetőkkel szemben egy közintézménynek, kell-e gazdasági szempontok alapján dönteni? Számos felmérés és tanulmány született arról, hogy reagáltak (és reagálnak) a múzeumok, látogatók a járványhelyzetre, így arról is bizonyára eleget fogunk olvasni, hogy milyen szempontok alapján döntenek a kiállítóhelyek az újranyitásról. Mi egyelőre csak csokorba gyűjtjük, hogy jelenleg, május utolsó hetében hol fogadnak látogatókat.

Kiállításokat nézni maszkban, a bejáratnál fertőtlenített kézzel, mindenkitől kétméteres távolságban - ez következik? És vajon mikor nyílnak új időszaki kiállítások? Mikor lehet műtárgyakat utaztatni határokon át? Számít-e, hogy mi a helyzet Párizsban, Londonban, New Yorkban, ha úgysem merünk elindulni? A sok-sok virtuális kiállítás után hiányoznak nekünk annyira az "igazi" műtárgyak, hogy mindenáron múzeumba menjünk? Világszerte egyre több országban tervezik az intézmények újranyitását, ezért releváns a kérdés: milyen múzeumok fogadnak minket, látogatókat a lappangó járványhelyzetben és utána? A válaszokra heteket, hónapokat kell még várni, mi egyelőre körülnézünk, melyik ország hogyan tervezi a múzeumok megnyitását.

Nagy a kísértés, hogy már most a MMOK első összmúzeumi konferenciája (1950. április) jegyzőkönyvének a végére lapozzunk, ám a csattanót a végére illik hagyni, ezért egy nagy levegővel nekiállunk Pogány Ö. Gábor beszédének a Fejlődéstani Kiállítás tanulságairól, ám mivel ez lesz a beszámoló utolsó része, így ezúttal a csattanó sem marad el.