Bevallom, mostanáig nem pontosan értettem, hogy miért kell a fotóriportereknek egy önálló múzeum, kiállítótér vagy "központ" Budapesten, hiszen a műfaj képviselői minden további nélkül kiállíthattak eddig is a Mai Manó Házban, miért kell különválasztani őket (és ezzel az egész műfajt) a fotóművészettől és a fotótörténettől - vagy egyszerűen: mi végre a Capa Központ. Most pedig itt a Magnum Photos Kontaktok című válogatása, és máris értek mindent.

Az ember, aki azt mondta, hogy a művészetnek vége, felhagyott a festészettel, nekiállt versenyszerűen sakkozni, közben pedig használati tárgyakat emel műalkotásokká, hogy ezzel zárójelbe tegye a műalkotás fogalmát, nos, ő egyszer csak úgy dönt, barátai alkotásaiba fektet és elkezd velük kereskedni. Hogyan lett a Magyar Nemzeti Galéria most nyílt Dada-kiállításán látható Marcel Duchamp-ból rövid időre műtárgynepper?

Azt hihetnénk, hogy egy 35 fokos vasárnap délután a Balaton vonzáskörzetében két dolgot tesznek az emberek: hűsölnek a vízben vagy a szomorúan elindulnak hazafelé. Aztán kiderül, hogy van egy harmadik csoport is: ők a füredi Vaszary Villában hallgatják Keserü Ilona tárlatvezetését a saját tárlatán. És milyen sokan vannak…

Kevés olyan esemény akad napjaink kulturális életében, amiről ennyit cikkeznének és beszélnének, mint Czóbel Béla szentendrei életműkiállításának megnyitója a MűvészetMalomban. Nagy volt a tömeg, halk a mikrofon, kevés embert eresztettek be a kiállítótérbe, a többiek pedig áztak-fáztak. Mi az alkalmat kihasználva a szentendreiek és a művész egykori barátai között anekdotákat gyűjtöttünk. A hallottakat pontokba szedtük.

A holland "arany évszázad" festészetének kiállításával folytatódik idén novembertől a Szépművészeti Múzeum reprezentatív tárlatsorozata, húsz Rembrandttal (közte a legkorábbival és a legutolsóval), valamint három Vermeerrel, ami csaknem a tizede a teljes életműnek.

A párizsi századforduló dekadens világának toposzává vált Henri de Toulouse-Lautrec alakja: ő maga is, akárcsak műveinek ihletői, a Montmarte mulatóinak táncosai vagy a "stand up" előfutárai, a kabarék sztárjai. Nézzük, milyen filmekben "léptették fel" a művészt, akinek plakátjait és grafikáit holnaptól a Szépművészeti Múzeumban tekintheti meg a közönség!

Ma művészt vagy kiállítást eladni mítoszépítés nélkül lehetetlen. Derkovits esetében nincsenek kétségek, hiszen az ő mítoszát számosan építették és rombolták a halála óta eltelt nyolcvan évben, a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása pedig nyomokban rá is játszik, míg az alkalomra megjelent kötet inkább, cáfolni, elemezni és megérteni próbája.

Márai írja egyik naplójában egy amerikai kortárs múzeum megnyitása alkalmából, hogy az intézményt nem azért őrzik, hogy nehogy elvigyenek onnan valamit, hanem azért, hogy nehogy bevigyenek. Ez nyilván a kortárs művészet kritikája volt Máraitól, aki persze nem gondolt arra, hogy pár évtized elteltével műalkotásnak hívják azt, ha becsempésznek valamit egy múzeumba.

A párizsi Allegro Barbaro kiállítás két kurátora (Barki Gergely és Rockenbauer Zoltán) mellett egy harmadik magyar művészettörténész is részt vett a munkában, sőt, Krasznai Rékának hónapokig a Musée d'Orsay jelentette a munkahelyét, ezáltal bepillantást nyert a világ egyik vezető múzeumának mindennapjaiba. Tapasztalatairól kérdeztük.

Tavaly nyáron Székesfehérváron indult és idén év végén Szombathelyen fejeződik be a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetségének az Egy korszak történelmi traumák között című vándorkiállítása, mely a két világháború közötti két bő évtized kultúráját és műpártoló tevékenységét kísérli meg bemutatni. A most Szentendrén látható tárlat a törzsanyag "sikertörténetei" mellett azt is megmutatja, hogy milyen volt egy művész élete az árnyékos oldalon.