Az ősz egyik legjobban várt kiállítása nyílik október 9-én a Ludwig Múzeumban, a Ludwig Goes Pop eddig több mint 11 ezer jelentkezőt számlál a legnagyobb közösségi oldalon, ami egészen rendkívüli érdeklődésről tesz tanúbizonyságot. Az MNG legutóbbi Múzeum+ estjén is a pop volt a téma, a Ludwigtól függetlenül, de kapcsolódva is hozzá. De hogy mi is tulajdonképpen a pop art és mi nem, miért nehezíti a definíciót az érintett művészeink sokszínűsége, arról a kiállítás három kurátora és a galéria Jelenkori gyűjteményének vezetője beszélt lapunk programján.

Az utolsó simítások zajlanak a Szépművészeti Múzeum milánói kiállításán, amely szeptember 17-től öt hónapon át látható a Palazzo Reále termeiben. Szégyenkezni biztosan nem fogunk, a videón látható, hogy a külföldi kurátorok rácsodálkoznak a Budapestről érkező kincsekre, Raffaellóra, Rippl-Rónaira, Vaszaryra.

Négyszáz év festészetének 80 alkotása képviseli a két nagy magyar képtár, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményét, olyan nevekkel, mint Raffaello, Goya, Leonardo, Canaletto, Monet, Cézanne, Schiele, Szinyei, Munkácsy, Markó vagy Bortnyik. A világkiállítás miatt amúgy is turistákkal zsúfolásig teli városban februárig lehet megtekinteni a kiállítást.

Merészebbek az év kiállításaként emlegetik a Petőfi Irodalmi Múzeum "Maradni szégyen, veszni borzalom" című tárlatát, amely az első világháború centenáriuma alkalmából állt össze és tart nyitva jövő januárig. A tartalom órákig böngészhető, a látvány pedig mellbe vág.

Szlovákiában mindeddig nem rendeztek Erzsébet királyné alakjával foglalkozó átfogó kiállítást; személye ott nincs annyira az érdeklődés előterében, mert az a fajta kötődés, ami a magyarországi Sisi-kultusz alapját jelenti, itt teljesen hiányzik. Ha mégis van hely, ahol teljes mértékben helyénvaló Szlovákiában egy ilyen kiállítást rendezni, az a betléri Andrássy-kastély, hiszen az itteni gyűjtemény nagyon sok jelentős, a királyné személyéhez kapcsolódó műtárggyal, dokumentummal, emléktárggyal dicsekedhet.

Abból, ahogy Sasvári Edit, a Kassák Múzeum igazgatója a másfél éve neki ítélt MúzeumCafé díj kapcsán kifejtette, hogy milyen múzeumot képzel el és milyen eszközökkel kívánja az életművet feltárni és bemutatni, már lehetett tudni, hogy nem hagyományos műtárgycentrikus tárlatokban gondolkodik, hanem az avantgárd bemutatásának új formáit keresi. Elmondta azt is, hogy Kassák életművét a történeti modernizmus és a társadalomtörténet kontextusába kívánja helyezni, és ebben a vezérfonal Kassák szerkesztői tevékenysége lehet, amely mindkét megközelítésből érvényes mondanivalóval szolgál. A Jelzés a világba című kiállítás kiválóan igazolja, hogy Sasvári Edit betartja a szavát.

Van mit megemészteni a Ludwig Múzeum legfrissebb, a szentpétervári új akadémizmus művészetét bemutató kiállításán. Klasszicizáló törekvésekre számos példa akad a 20. századi művészet történetében, ám itt mégis akad néhány csavar: az "új komolyság" valójában egy poén lenne?

A Kieselbach Galéria Batthyány Gyula-kiállítása tényleg sokkolta a látogatót, ehhez képest a győri tárlaton jobban szétterülnek a művek (hála a lényegesen nagyobb alapterületnek), a művészettörténetből kihagyott festőnek az 1849-ben kivégzett miniszterelnöktől Sopronkőhidáig tartó életrajza tanulságos társadalomtörténet, művészete pedig még így is fojtogató esztétikai élmény.

A Múzeumok éjszakáján százak bolyongtak a budai vár alatti barlangrendszer különböző szakaszain. A Labirintusban jóval többen, mint ahányan a nyitvatartási idő alatt szoktak (vagyis sokkal többen keresték kétségbe esve a kijáratot, egymás sarkát taposva a sötétben, levendulát és sót szorongatva), a Sziklókórházban és a kapcsolódó atombunkerben pedig lényegesen hosszabb várakozási idő alatt lehetett bejutni. Az egyik egy mese, nem több annál, a másik viszont a szomorú valóság, a közelmúlt történelme.

A város legromantikusabb kiállítóhelye, az óbudai kiscelli kolostorépület és templom hetven éve szolgál a főváros múzeumaként. A Mágnás Elza-rejtélyt felelevenítő kiállítás most húzott egy nagyot: az épületre, annak történetére is reflektál, a terek és a falak nem a hátterét adják a tárlatnak, hanem részei annak.

Nehéz úgy megrendezni egy komolyabb képzőművészeti kiállítást, hogy a szakma lényegében kimarad belőle, a teljes kommunikációt a politika végzi, így bizony sok a tárgyi tévedés, és ugyan van jó néhány adóssága az utókornak Csontváryval kapcsolatban, de egy ilyen esemény ezen biztosan nem segít.