Talán nem sokan tudnának válaszolni arra a kérdésre, hogy melyik az a tere a Magyar Nemzeti Galéria épületének, amelyik tulajdoni szempontból nem tartozik az intézményhez, megközelíteni mégis a Galériából, most éppen Ország Lili kiállításáról lehet. Akár évtizedekig dolgozhattak úgy a múzeum munkatársai, hogy nem volt tudomásuk erről a különleges térről, akinek mégis, az sem feltétlenül járt benne. A helyes megfejtés: a Habsburg- vagy nádori kripta.

Méltó befejezése az évnek a Magyar Nemzeti Galéria Ország Lili kiállítása, az eddigi legnagyobb, legteljesebb, amire valaha lehetőség adódott. Összeraktunk egy kis előzetest, anélkül, hogy az igazi titkokat elárulnánk.

Különös bábszínház Böröcz Andrásé, ahol paradox módon a kötél nem mozgatja a bábokat, mint a marionett figurák esetében, hanem rögzíti. Akasztottak, de élénkek, halottak, de megszólalnak. Egy brooklyni platánfa kivágott darabjai keltek életre, arcokat és hangokat kaptak, sajátot, egyedit: lelket és karaktert.

Minden ugyanaz másképpen, hogy egy klasszikust idézzünk: a felkért írók a Magyar Nemzeti Galéria egy-egy főművéhez írtak rövid szövegeket, Valló Péter megtalálta a szöveghez, jelenethez leginkább illő színészt, aki olyan jelmezben lép a közönség elé, amelyet a MOME divat- és textilszakos hallgatói terveztek. Egy festmény, egy szöveg, egy színész, egy jelmez - így zajlik majd a Szépművészeti Múzeumban indult, annak rekonstrukciója óta az MNG-ben folytatódó éves összművészeti program, a Textúra.

A párizsi Picasso Múzeumot két éve vezető Laurent Le Bon az eddigi legnagyobb magyarországi Picasso-kiállítás megnyitójára érkezett Budapestre. A tárlat anyagának háromnegyed részét az általa vezetett múzeum biztosította, és a fiatal művészettörténész, Emilie Bouvard személyében ők adták a tárlat kurátorát is. A páros interjúban Le Bon többek között egy monografikus múzeum sajátos helyzetéről, az intézmény és a Picasso család viszonyáról és saját terveiről beszél, míg Bouvard elsősorban a budapesti kiállításról. Szó esik arról is, hogyan látják az emberek Picassót és miért ő a 20. század legismertebb képzőművésze.

Az ország egyik legfontosabb reprezentatív épülete, a Budavári Palota kiégett, romos állapotban maradt 1945 után. Egy darabig úgy tűnt, hogy a kormányzói rezidencia ismét politikai-kormányzati feladatot kap, ám - talán mert hamar világossá vált, hogy a helyreállítás évtizedeket vehet igénybe - végül kulturális központként építették újjá: máshonnan kiszoruló, helyszűke miatt feladatukat csak korlátozottan ellátni képes múzeumokat telepítettek be fokozatosan, a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig. Örömünkre szolgál, hogy mindhárom múzeumból (BTM, MNG, MMM) találtunk tanút, aki visszaemlékezik erre a fontos kultúrtörténeti pillanatra. Akik mesélnek a korszakról: Irásné Melis Katalin régész (BTM), Lakatos József restaurátor (Szépművészeti Múzeum-MNG), Esti Béla, 1966 és 1983 között főigazgató (Magyar Munkásmozgalmi Múzeum)

A nemzetközi kiállítások zárásának időpontját szinte lehetetlen csúsztatni, hiszen a művek egy részét (vándorkiállítások esetében az egészet) már máshol várják. A ritka lehetőséget most kihasználja az MNG, és egy hónapig meghosszabbítja a Picasso-kiállítást, hiszen megteheti: az anyag erre a helyre lett összeállítva, elsősorban egy olyan múzeum anyagából, amelyik ezt a döntést meghozhatta, illetve a kérésnek eleget tehet.

Ebben az eufóriában talán nem túl nagy bátorság labdarúgó hasonlattal élni: annyira szívesen cserélnének velünk az EB-pozíciónkért olyan nemzetek, mint az osztrák, a svéd vagy (pláne) a holland, mint amennyire a Magyar Nemzeti Galériával bármely világváros bármely nagy múzeuma. Jövő héttől a Budavári Palota Hunyadi udvarán új közlekedési helyzet alakul ki: balra Picasso, jobbra Modigliani.

Az előfeltételezés, miszerint a Perspektívák kiállítás kiegészíteni kívánja a Picasso (és a hamarosan nyíló Modigliani) kiállítás anyagát, értelmezné a törzsi művészetnek az európai modern művészetre gyakorolt hatását, sőt, kifejezetten az lenne a dolga, hogy megmutassa, az afrikai maszkok felfedezése hogyan vezetett az Avignoni kisasszonyokhoz és a kubizmus születéséhez - hatalmas tévedés. A Néprajzi Múzeum egyteremnyi tárlata teljes és átfogó képet nyújt a "távoli népek" tárgyaiból és mindössze annyi a probléma vele, hogy nem folytatódik több termen keresztül.

Az utóbbi időkben láttunk kicsomagolni Rembrandtot, Vermeert, Malevicset, részesei lehettünk annak az emelkedett pillanatnak, amikor elhalkulnak az elektromos csavarozók, fehér kesztyűs kezek leemelik a láda tetejét és előbukkan a MŰ. Nos, ilyesmiről a Picasso kiállítás kapcsán nem tudunk beszámolni, mert szigorúbb szabályok szerint zajlik a művek átvétele, mint valaha. Viszont a saját szemünkkel láttuk, hogy vannak már képek a falakon, monumentális ládák a folyosókon, előkészített posztamensek a szobroknak, helyükre rögzített grafikák selyempapírral letakarva. Fotót viszont nem készíthettünk, pedig hihetetlenül izgalmas tapasztalat a Picassókból álló rendetlenség.