Hangulatos videóklip készült a március utolsó napján tartott lapbemutatónkról és a MúzeumCafé díj átadásáról, amelye(ke)t az El Kazovszkij-kiállítás három kurátora, Jerger Krisztina, Rényi András és Százados László vehetett át. Néhány mondat a lap megújulásáról, a Kazó-tárlat értékeléséről és arról, hogy Jerger Krisztina miért érezte mindhárom színkombinációt a magáénak. (Vajon melyik került hozzá végül?)

Franz Xaver Messerschmidt Ásítójának és Munkácsy Mihály Ásító inasának párosítása eddig még senkinek sem jutott az eszébe, ehhez az kellett, hogy két francia kurátor eljöjjön Budapestre és szűz kézzel beletúrjon a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe. A két figura egymás mellett tényleg extrém látványt nyújt a Musée du Luxembourg kiállítóterében.

Mivel a Műértő éves Power50 listája a képzőművészetre fókuszál, ezért ne is keressünk itt régészeket, néprajzosokat vagy helytörténészeket. De így is akad szép számban múzeumvezető és kurátor a legbefolyásosabbak között.

Tíz nap múlva Párizsban, a Musée du Luxembourgban válogatás nyílik a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből. Bár a magyar modernizmus gyökereit bemutató Allegro Barbaro (Musée d'Orsay, 2013) után ezúttal külföldi alkotások is helyet kapnak a kiállításon, a tárlat szimbóluma Rippl-Rónai Kalitkás nő című festménye, ahogy ez már városszerte látható a kiállítást hirdető felületeken. Véletlen egybeesés (tényleg!), hogy éppen most került a kezünkbe a Szabad Művészet folyóirat legelső száma 1947 februárjából, a reménykeltő békeidők utolsó szakaszából, Rabinovszky Máriusz írásával, aki egy párizsi magyar kiállítás azonnali megrendezését sürgeti.

Hogy van az, hogy az orosz avantgárd hihetetlenül izgalmas műveket köszönhet női alkotóknak és hol voltak ekkor a nők a magyar képzőművészeti életben? Elcsodálkoztunk és elgondolkodtunk az MNG kiállításán, földbegyökerezett lábbal a harmincat is alig megélt Olga Rozanova nővéréről készült kubista portréja előtt.

Szerencsére évente néhányszor megadatik a magyar muzeológusoknak is, hogy a művészettörténet legismertebb főművei közül egyet-kettőt a kezükbe vegyenek (idén egyébként erre különösen sokszor sor kerül majd). Amikor a biztonsági láda számtalan arasznyi csavarral rögzített teteje lekerül és az újabb és újabb szivacsrétegek mögül előbukkan a finom papírba becsomagolt műremek, még a legtöbbet próbált kurátor és restaurátor hangja is elcsuklik. Így volt most is, az MNG orosz avantgárd kiállítására készülve, amikor Malevics Svájcból érkezett alkotását emelték ki a ládából, a Bázelből és Jekatyerinburgból érkezett kísérők jelenlétében. A hirtelen támadt nagy csendben egyetlen mondat hangzott el: "hogy van az áhítat oroszul"?

Hol van a méltó helye Csontváry Kosztka Tivadarnak a művészettörténetben és hol a kiállítóterekben? Feldolgozott-e az életmű, láthatók-e az alkotások? Ezektől a kérdésektől hangos manapság a művészeti közbeszéd a fővárosi kiállítás apropóján. Magától értetődő tehát Csontváryról azzal az emberrel beszélgetni, aki kiemelten fontos szerepet játszott abban, hogy a művek állandó otthont kaptak Pécsen, miközben részt vett a pécsi Múzeumutca létrejöttében, a Modern Magyar Képtár anyagának gazdagításában magángyűjtemények és művészhagyatékok befogadásával. Romváry Ferenc elismeri, hogy nem lett volna esélye mindezeket véghezvinni olyan emberek nélkül, akik kellő politikai hátszéllel és hatalommal, egyszersmind kulturális igénnyel, a művészetekre való fogékonysággal rendelkeztek a helyi országgyűlési képviselő Aczél Györgytől az igazi mentor Takács Gyula tanácselnök-helyettesen át az ország egyik legprogresszívebb megyei múzeumát vezető Hárs Éváig. Ma már történelem, de a hatvanas években még a jelenidőhöz tartozott, amikor egy olyan Zsolnay igazgatta a múzeumi tárlókban a tárgyakat, aki még megélte a dinasztia fénykorát, amikor Martyn Ferenc a bányászokból képzett szocreál festőkkel hadakozott, amikor a művészeti gimnazista Pinczehelyiék akasztgatták a képeket a képtár első állandó kiállításán, amikor Németh Lajos először vehette szemügyre a raktárak mélyéről előszedett Csontvárykat, és amikor huszonnyolc pesti vonatút és tizenegy szerződésvariáció után egyezett meg a pécsi múzeum Gerlóczy Gedeonnal a műtárgyak elhelyezéséről.

"Először van alkalma a magyar tárlatlátogatónak arra, hogy az orosz-szovjet avantgárd művészetét a maga teljességében Budapesten tanulmányozza" - írta Néray Katalin a Műcsarnokban 1987 novemberében nyílt Művészet és forradalom című kiállítás katalógusának bevezetőjében. Akkor a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hetvenedik évfordulója alkalmából nyílt tárlat, 2016 januárjában pedig az adja az apropóját, hogy a Jekatyerinburgi Szépművészeti Galéria negyven művet elhoz a Magyar Nemzeti Galériába.

Extravagáns művésznek extravagáns kiállítás jár, hagyományos installációval talán nem is értelmezhető és érzékelhető ma El Kazovszkij művészete és személyisége. A november elején nyíló kiállírás kurátorai, Rényi András és Jerger Krisztina egészen hihetetlen kreativitása mellé a múzeum nagyvonalúsága párosul, így elkészülhetnek az eltervezett díszletek, felállhat a panoptikum, lesz mozi, a gigantikus, eredetileg vörös márvány fogadótérre pedig rá sem lehet majd ismerni.

A Palazzo Reale olasz kurátora szerint még a szállítók szava is elállt, amikor Milánóban kicsomagolták a Szépművészeti Múzeumból érkezett Esterházy Madonnát, pedig ők már tényleg mindent láttak. Annál több ember nem fér be azokba a kiállítóterekbe, mint ahányan jelenlétünk idején voltak, pedig egy kapuval odébb Giotto Firenzéből érkezett freskótöredékeit és táblaképeit, néhány utcával távolabb pedig Michelangelo utolsó szobrát, a Rondanini Pietát lehet megtekinteni. A tárlaton eltöltött bő két óra felért egy passzív közvélemény-kutatással: a javarészt olasz közönség soraiból többen értetlenkedve kérdezték egymástól Rippl-Rónai kalitkás női portréja láttán, hogy tényleg magyar-e ez a művész, mások türelmesen végigfotózták Szinyei Majálisát, hogy egyetlen apró részletről se maradjanak le.