A nemzetközi kiállítások zárásának időpontját szinte lehetetlen csúsztatni, hiszen a művek egy részét (vándorkiállítások esetében az egészet) már máshol várják. A ritka lehetőséget most kihasználja az MNG, és egy hónapig meghosszabbítja a Picasso-kiállítást, hiszen megteheti: az anyag erre a helyre lett összeállítva, elsősorban egy olyan múzeum anyagából, amelyik ezt a döntést meghozhatta, illetve a kérésnek eleget tehet.
Bezárt Párizs két kiemelt, ráadásul a Szajnához közel elhelyezkedő múzeuma, a Louvre és a Musée d'Orsay ugyanis a kiöntött folyó már a felbecsülhetetlen értékű műtárgyakat veszélyezteti. A párizsiak nem szeretnének Firenze sorsára jutni: 1966-ban az Arno folyó elöntötte az Uffizi raktárát, jelentős károkat okozva az ott tárolt alkotásokban.
Az utóbbi időkben láttunk kicsomagolni Rembrandtot, Vermeert, Malevicset, részesei lehettünk annak az emelkedett pillanatnak, amikor elhalkulnak az elektromos csavarozók, fehér kesztyűs kezek leemelik a láda tetejét és előbukkan a MŰ. Nos, ilyesmiről a Picasso kiállítás kapcsán nem tudunk beszámolni, mert szigorúbb szabályok szerint zajlik a művek átvétele, mint valaha. Viszont a saját szemünkkel láttuk, hogy vannak már képek a falakon, monumentális ládák a folyosókon, előkészített posztamensek a szobroknak, helyükre rögzített grafikák selyempapírral letakarva. Fotót viszont nem készíthettünk, pedig hihetetlenül izgalmas tapasztalat a Picassókból álló rendetlenség.
Franz Xaver Messerschmidt Ásítójának és Munkácsy Mihály Ásító inasának párosítása eddig még senkinek sem jutott az eszébe, ehhez az kellett, hogy két francia kurátor eljöjjön Budapestre és szűz kézzel beletúrjon a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe. A két figura egymás mellett tényleg extrém látványt nyújt a Musée du Luxembourg kiállítóterében.
Tíz nap múlva Párizsban, a Musée du Luxembourgban válogatás nyílik a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből. Bár a magyar modernizmus gyökereit bemutató Allegro Barbaro (Musée d'Orsay, 2013) után ezúttal külföldi alkotások is helyet kapnak a kiállításon, a tárlat szimbóluma Rippl-Rónai Kalitkás nő című festménye, ahogy ez már városszerte látható a kiállítást hirdető felületeken. Véletlen egybeesés (tényleg!), hogy éppen most került a kezünkbe a Szabad Művészet folyóirat legelső száma 1947 februárjából, a reménykeltő békeidők utolsó szakaszából, Rabinovszky Máriusz írásával, aki egy párizsi magyar kiállítás azonnali megrendezését sürgeti.
A Palazzo Reale olasz kurátora szerint még a szállítók szava is elállt, amikor Milánóban kicsomagolták a Szépművészeti Múzeumból érkezett Esterházy Madonnát, pedig ők már tényleg mindent láttak. Annál több ember nem fér be azokba a kiállítóterekbe, mint ahányan jelenlétünk idején voltak, pedig egy kapuval odébb Giotto Firenzéből érkezett freskótöredékeit és táblaképeit, néhány utcával távolabb pedig Michelangelo utolsó szobrát, a Rondanini Pietát lehet megtekinteni. A tárlaton eltöltött bő két óra felért egy passzív közvélemény-kutatással: a javarészt olasz közönség soraiból többen értetlenkedve kérdezték egymástól Rippl-Rónai kalitkás női portréja láttán, hogy tényleg magyar-e ez a művész, mások türelmesen végigfotózták Szinyei Majálisát, hogy egyetlen apró részletről se maradjanak le.
Ma, szeptember 22-én nem tudott kinyitni Párizs egyik legnépszerűbb múzeuma, a Musée d'Orsay, mivel a dolgozók szakszervezete sztrájkot hirdetett. A munkabeszüntetés oka, hogy a kormány novembertől heti hét napon át szeretné nyitva tartani a múzeumokat, vagyis az intézmények hétfőn is fogadnának látogatókat. A dolgozók nem véletlenül választották ezt a napot a munkabeszüntetésre: ma nyílt meg a látogatók előtt a már előzetesen is nagy vihart kavaró kiállítás a prostitúció 1850 és 1910 közötti képi ábrázolásairól.
Annak idején, 2011-ben pánik tört ki a hazai múzeumi szakmában annak a hírnek a hallatán, hogy a műkincsállomány egy tekintélyes hányadát Ózdon, egy átalakított ipari csarnokban tárolnák. Az erősen késni látszó és azóta némileg finomodó "kultúrgyár" projekt elsődleges célja a környék munkanélküliségének megoldása lenne (és a digitalizálás, amit persze bárhol meg lehet oldani), de túl nagy áron, ha a pótolhatatlan értékek szállításával és tárolásával járó kockázatot is hozzátesszük. Most Franciaországban fogják a fejüket a Louvre szakemberei, mert lehet, hogy egy 200 kilométerrel arrébb lévő lepusztult bányavárosban építenének raktárat a múzeum kincseinek.
A tajvani nemzeti múzeum kiállításait keresték fel a legtöbben tavaly (megelőzve több brazil nagyvárost), de a legtöbb látogatót még mindig a nagy múltú európai múzeumok vonzzák. Az "egyéni" versenyben Yayoi Kusama legyőzhetetlennek bizonyult.
Rockenbauer Zoltán kötete, az Apacs művészet úgy indul, akár egy Dan Brown regény: egy hölgy holttestét találják meg, aki az előző este két férfival távozott egy kiállításról. Ezt követően kiderül, hogy ez a hölgy mélyebb kapcsolatban állt az akkori (1910 körüli) szellemi elit több tagjával, a kiállítás a Nyolcaké volt, ahol aznap este Bartók muzsikált. Aztán nem egy krimi folytatódik, hanem egy alapos, de nem kevésbé lebilincselő tanulmány a magyar szellemi modernizmus számos műfajáról és rétegéről, ahol mindenki hatott mindenkire, mindenki kapcsolatban állt mindenkivel, olyan volt ez a világ, mint egy intellektuális szappanopera.
